1. fejezet - Hozzám tartozol

You belong with me- Hozzám tartozol

Mindenkinek ismerős lehet a lúzer szó, nincs olyan iskola, ahol ne találnánk ilyen embereket. Ők állnak a piszkálások középpontjában. Ha valakinek valami baja van, tuti, hogy megtalálják ezt az embert és rajta vezetik le a feszültséget. Nem is tudom, szerencsés dolog-e az, ha ez a lúzer az osztály strébere is. Akkor talán még nehezebb dolga van.  Hogy honnan tudom ezt? Mert én is ilyen vagyok.

Mit lehetne mondani ezen kívül még rólam?
Hm. Talán azt, hogy hatalmas bajba tudok keveredni. Mindig rossz helyen vagyok, rossz időben. Hogyan lehetne még jellemezni?
Nem tud tisztán gondolkodni. Nem fontol meg semmit. Hamarabb jár a szája, mint ahogy átgondolná a dolgokat. Mindenekelőtt, nagyon gyáva! Igen!
Tipikus jó kislány lennék? Ez sem igaz.

Egy olyan lány vagyok, aki sodródik az árral, későn érő és hatalmas hibákat képes elkövetni. Meglehet, túl sok filmet nézek, hisz’ próbáltam az életemet úgy alakítani, mintha valami tündérmese főszereplője lennék. Így próbáltam elbújni a valóság elől. Bezárkóztam az én saját kis világomba. Ki ne szeretne olyasmit átélni, hogy teljesen szerencsétlen életében, egyszer csak felbukkan a szőke herceg fehér lovon, aki kirángatja unalmas hétköznapjaiból?  De az élet nem ilyen meseszerű. És ezt, nem könnyű beismerni.

De az ilyen lányok is képesek felnőni bizonyos dolgok hatására. Mikor már mindent feladtam, akkor következett be az én életemben is a változás. Sosem gondoltam volna, hogy a gimnázium utolsó éve lesz a leg eseménydúsabb, egyszerű, szürke kis életemben…

1.       fejezet

                „ Sziasztok! Itt a reggeli Hírmanó.
Azt hiszem, most a szombat esti bulival célszerű indítanom. Emlékeztek még rá? Elég sokkos állapotban volt másnapra az iskola. Ami talán a legjobban érdekel mindenkit, hogy mi történt az iskola hercegnőjével. Több alaptalan pletyka is felütötte a fejét. Biztos forrásaim szerint azonban, azért tűnt el olyan hamar, mert összekapott a színjátszók elnökével, Annával, és ezt a féltett hajkoronája szenvedte meg. Mit gondoltok, ma sapkában lesz?
Gondolom, sokan nem hisztek nekem. Sebaj!  Az egyik forrásomtól sikerült képet is szereznem. Nézzétek csak meg!
Egyéb jó hírek: Ben ismét elengedte az összes békát a labor teremben. Köszönjük meg neki, hogy ma elmarad a boncolás. Hős vagy Ben!  Igaz is! Ma ne egyetek a levesből! Mrs. Black, már megint nem tisztességes alapanyagokból főzött. Eltűnt a konyhából a légyfogó!
Ezen kívül, folyamatosan kapom tőletek a leveleket, hogy ki lehetek. De a válaszom még mindig ugyan az. Egy átlagos ember a gimiből, aki mindig, mindenhol ott van. Olyan lennék, mint Pletykacica?„

(Zene a történethez:Pink - Trouble)

-    Ideje indulnod, vagy lekésed az iskolabuszt! – hallatszott a szobámba anya figyelmeztető hangja.
-    Megyek már! – gyorsan lezártam a blogomat, kikapcsoltam a gépem. Felkaptam a földről a táskámat és már rohantam is.

Bár a rohanás szó lehet túlzás. Nagy léptekkel indultam le a lépcsőn, hogy felvegyem az ebédes tasakomat az asztalról. Intettem anyának, bár nagyon nem figyelt rám. Bizonyára megint valami fontos tárgyalást intézhetett a telefonján.
Ahogy kiléptem a bejárati ajtón, egyből megcsapott a meleg, tavaszi levegő. Mély lélegzetet vettem. Egy darabig még álltam a küszöbön, élvezve a napsütést. A kis tavaszi kabátom nem volt túl vastag, de tökéletesnek ígérkezett erre a szép napra, amit csak az iskolai hangulat lesz képes beárnyékolni. Tudtam, sokáig nem állhatok itt, így lassan elindultam a buszmegálló felé.
Nem kellett sokat várnom, a busz pár perc múlva már itt is volt. Remek! Kezdődhet a mai adag szörnyűség.

Felvettem a már jól megszokott maszkomat, feljebb toltam az orromon szemüvegemet, megszorítottam táskám pántját, úgy léptem fel a pokol bejáratába. Arcomról ilyenkor nem lehet semmit leolvasni.
A diákok egymást dobálták a szendvicsükkel, labdákkal, de vannak olyan elvetemültek is, akik a táskájukat dobták egymásnak. Persze, ez a hátsó régióra volt érvényben. Elöl a párocskák ültek, egymást átkarolva. Mivel itt már nem volt hely, egyre hátrább kellett mennem. Alig tudtam elkerülni a sajt és zsömle darabokat, de azért megpróbáltam jól manőverezni. Minden jól is ment volna, ahhoz, hogy láthatatlanul leüljek egy üres helyre, míg valaki, ki nem tette elém a lábát. Én pedig jól sejthetően, fel is buktam benne. Végig csúsztam a buszon. Rajtam nevetett mindenki.

-    Mi az Pápaszem? Már meg is hajolsz előttünk?  – ismét mély levegőt vettem, felálltam és leültem a kiszemelt helyre, ami egy szintén szemüveges és vörös hajú srác mellett volt. Összeszorítottam szemeimet, magamban azt mormogva, hogy ennél több ne történjen ma.


~.~.~


Az iskola egy hatalmas, háromemeletes épület volt. Hozzá tartozott még egy hatalmas üvegház, egy nagy sportcsarnok és még egy épület beépített színházzal. Engem viszont a legjobban a hatalmas könyvtára kötött le, ahol az egész napomat töltöttem. Ide nem tették be az olyan lányok a lábukat, mint Hilary, a balett klubból vagy Sara, a kertészklub elnöke. Sem pedig az olyan fajankók, mint Josh, a foci csapat kapitánya.

Elballagtam a szekrényemig, hogy kipakoljam a könyveimet és felkészüljek az első órára. Mi is lesz az első óra? Nem ártana megtanulnom már az órarendet…

-    Hé, Pápaszem! Hallottad? Ez a kis csótány, már megint mit ki nem talál! – ezer közül is felismerem ezt a hangot. Hilary Brown. Megfogtam a szekrényajtómat, arra támaszkodva fordultam felé. Naná, hogy sapkában volt!
-    Mi az Hilary?
-    Nem olvastad? Tényleg ennyire le vagy maradva? – nézett rám sajnálkozva. Én pedig olyan arcot vágtam, mint aki nem tudja, miről van szó. – Azt híreszteli, hogy kitépték a hajam! Érted?! A hajam! Pedig, ha valakivel összeverekednék, biztos én kerülnék ki győztesen! – hadonászott felém a mobiljával, amin a blogom volt megnyitva.
-    Akkor miért vagy sapkában?
-    Ez nem sapka, te retadált! Hanem egy kalap! – visított. Vállat rántottam.
-    Az retardált – javítottam ki unottan. Undorodva nézet rám. Visszafordultam szekrényem felé.
-    Mindegy is. Kész van a leckém? – kezdődik. Vissza a valóságba, ahol nem vagyok más, mint Hilary árnyéka. Vagy inkább a szolgája?

Felvettem a földről táskámat, hogy kikeressem a kívánt papírokat, amin tegnap 2 órán át ügyködtem, majd átnyújtottam neki. Kikapta a kezemből.
-    Végre! – gyorsan átlapozta a jegyzetet. – De ha tálálok benne bármilyen turpisságot, esküszöm, hogy neked véged! A múltkor is rajtam nevetett a fél osztály! Délután kettőkor legyél az előadóban! – adta ki a parancsot. Válla mögé dobta hosszú szőke haját, majd eltipegett.
-    Még is hogy… – mielőtt kicsúszott volna a számon valami nagyon nem szép szó, bevágtam a szekrényajtómat, és elindultam az órára.

Az osztály ajtajában ismerős arcokat fedeztem fel. A két legjobb barátom. Melegen rájuk mosolyogtam. Emily és Tim is észrevett engem, viszonozták is a mosolyom. Ők voltak az egyetlenek, akiket közel engedtem magamhoz, de azt hiszem, ez érthető, mert már kisiskolás korunk óta ismerjük egymást. Szinte alig változtak azóta valamit. Emilynek most is ugyanolyan világos barna, vállig érő haja van, és az évek alatt csodás alakja lett. Bármit felvehet, amit csak szeretne. Tim pedig, a kócos szőke hajával és pajkosan csillogó szemeivel, ugyan olyan, mintha még most is csak 10 éves lenne. Annyi különbséggel, hogy mosolyával bármelyik lányt megkaphatja és ki is használja ezt az adottságát.

Együtt léptünk be a terembe. Amint leültünk a helyünkre, én azonnal elővettem a könyveimet.
-    Láttuk, reggel már megint nálad volt a méhkirálynő. Mit mondott? – fordult hozzám legjobb barátnőm.
-    Semmit – rántottam meg a vállam. – Csak „elkérte” a leckét.
-    Mikor állsz már a sarkadra, és hagyod már ezt az egészet abba? – csatlakozott be haverom is.
-    Nem olyan nagy dolog Tim.
-    Mi az, hogy nem? – háborodott fel. – Ugye nem az óvodás kori videóddal zsarol? – felkönyököltem az asztalomra, államat a tenyerembe tettem.
-    Mit csináljunk veled? – sóhajtotta Emily. Szerencsére többet nem beszéltünk, mert belépett a tanár és elkezdődött az óra.

 Tudom, hogy Tim és Emily csak engem akarnak védeni, de olykor nem értik meg a helyzetet. Igaz, a videóval még mindig zsarol, és mivel felnőttem nem akarom, hogy ez rajtam maradjon. Olyan gyerekesek tudnak lenni az emberek. Én pedig nem szeretem a megaláztatást. Habár abból kapok így is eleget, de ennél durvábbakat nem szeretnék.
Barátaim gyakran kérdezik tőlem, hogy mégis miért engedem, hogy ezt csinálja velem. Miért nem adom ugyanazt vissza neki, amit ő csinál velem? Tudom, hogy megtehetném. Azt is tudom, hogy a két barátom támogatna is, de ezt soha nem tudnám megtenni. Ilyenkor felvetődik a kérdés, hogy miért? Mert olyan aranyos és visszahúzódó vagyok? Szó sincs róla! Mert félek, hogy mindenki mellé állna és engem még jobban kiutálnának? Meglehet. A végére mégis csak az jön ki, hogy egy gyáva nyúl vagyok! Utálom a nyulakat!

Kinéztem az ablakon. Még mindig hét ágra sütött a nap, ami egy kicsit jobb kedvre derített.
A csengő szóra eszméltem fel. Tekintetem rögtön a tábla felett felakasztott órát kereste. Remek! Még maradt öt percem, hogy odaérjek a balett teremhez. Sietősen összeszedtem a cuccaimat, és már rohantam is az ajtó felé.

-    Hé, Lin! Hova mész? – visszafordultam az ajtóból.
-    Ne haragudjatok srácok, de mennem kell!

Meg sem vártam mit reagálnak erre, kinyitottam az ajtót és rohantam a folyosón, ami még zsúfolásig tele volt diákokkal.
Vettem egy éles kanyart az udvaron, majdnem bele is estem a rózsabokrokba, de pontosan csengőszóra beértem a terembe. Kifújtam magam, mert még nem láttam Hilaryt. Az életem múlt azon, hogy időben itt vagyok-e. Kitudja, nincs e nála a kazetta. Már volt olyan, hogy egy kis részletet vetített le a videómból, de szerencsére pont háttal álltam rajta, így nem ismert fel senki. Azóta próbálom kerülni az efféle szituációkat. Leültem a hátsósorba a nézőtéren.

A balett előadó egy kisebb terem volt a színház épületében. Itt tartották általában a főpróbákat. 
Letettem magam mellé a táskámat, kivettem belőle a könyveimet, majd elkezdtem tanulni.
Pont belemélyedtem az emlősök felépítésébe, és abba, hogy hogyan is épül fel egy béka, mert holnap nem fogjuk megúszni a boncolást, akárhogy is próbálkozott megmenteni minket és a békákat Ben, amikor hatalmas papírkupac landolt a füzeteimen.

-    Ez legyen kész, mire végzünk! – utasított Hilary. – Ne felejtsd el kihúzni a fontosabb részeket! Nem akarok annyit felolvasni holnap! - Már fel se néztem rá. Helyette kinyitottam a vaskos könyvet, hogy elkezdjek dolgozni.

A könyv felett azonban csak morogtam. Sose szerettem a francia forradalmat. Mégis minek írtak róla ennyit? Nem elég lett volna, hogy fegyverek csattognak, meghal pár ezer ember, nyer az egyik csapat és vége? Természetesen nem! És miért nem? Mert akkor kevesebb munkám lenne! Unottan rákönyököltem a könyvre, és a nyíló ajtó irányába fordultam, ahol David és a haverjai jöttek be.

David Parker volt, minden lány álma. Félhosszú hollófekete haja, sötét szemei mindenkit elbűvöltek. A mosolyától pedig nem volt olyan lány, aki ne olvadt volna el. Azonban volt egy gond, ami miatt sokan kerülték. David, abba a csoportba tartozott, akiket nem szívesen láttak az iskolában. A gördeszkás srácoknak senki nem parancsolhatott. Egyedül azért nem csapták ki őket, mert David apjáé volt a gimi.

-    Szia, édesem! – ölelte át Hilaryt, amint elérte.
-    Mit keresel itt, Dave? – vinnyogott a hercegnő átkarolva a fiú nyakát.
-    Délután versenyünk lesz. Ott leszel?
-    Jaj, Szívem, mit tehetnék? – váltott szomorúra az arca. – Annyi dolgom van délután. Apának is megígértem, hogy ott leszek a céges vacsorán. Nem lenne gond, ha most nem mennék? – pislogott rá ártatlanul, kiskutya arcot vágva. Nekem pedig tátva maradt a szám. Hogy tud ilyen víz folyékonyan hazudni? 
-    Semmi gond, majd máskor! – búcsúzásként megcsókolta Hilaryt. Erre vágtam egy fintort, s a fejem ingattam. Hogy nem veszi észre, hogy hazudik?

Mikor kivonultak a srácok, a többi balettos lány odaszaladt Hilaryhoz.
-    Komolyan? Miért is viseled el David-et? Hisz’ csak egy gördeszkás! Még ha focis lenne! Ilyen szakadt cuccokban lógni egyáltalán nem menő!
-    Ugyan! A legjobb, míg erre a helyre járok. Az apja az igazgató, így biztos, hogy nem rúghatnak ki. Na meg, mindent megvesz nekem, amit csak akarok! – kacsintott rájuk. Barátnőivel együtt kacagtak fel, nekem pedig végképp leesett az állam. Mindig is tudtam, hogy kétszínű liba, de hogy ennyire?!
-    Figyelem! – hasított végig a levegőben Mrs. Withmore hangja. Összerázkódtam a széken – Kezdjük a próbát! – csapta össze tenyerét, ahogy fellépett a színpadra. – Elsőnek egy Attitűdé, majd Balancé…

Mai napig nem értettem meg, hogy miért szeretik a balettet az emberek. Életemben egyszer voltam balett előadáson, majdnem elaludtam. Nem tudott lekötni. Túl sokat kell érte szenvedni. Alig ehetsz valamit egész nap és mindig nézned kell a kalóriákat még így is. Nem egy lány válik anorexiássá emiatt. Nekem ennyit nem ért az egész.
Viszont volt egy része, amit imádtam. Amikor maguknak készítik el a cipőiket. Lenyűgöz, ahogy mindenki saját maga formálja meg a lábbeliét, így belecsempészve egy kis egyediséget. Van, aki még égeti is a cipő orrát, mások vízbe mártva várják, hogy a cipő orrára és sarkára helyezett kötés megkeményedjen.

Körülbelül másfél óra múlva leraktam a sorkihúzót, és kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat. Épp jókor lettem kész. Mrs. Withmore, pont ekkor jelentette be, hogy vége a próbának. A lányok készülődni kezdtek, összepakolták a cuccukat. Én is elkezdtem szedelőzködni. Alig vártam már, hogy hazaérjek.

-    Hé, Pápaszem! – kiáltott felém Hilary. – Most nincs kedvem elvinni a könyvet, majd holnap hozd be a suliba!
-    Bámulatos Hilary! Hogy tudod elérni, hogy megtegyen neked mindent? – kérdezte szinte már-már rajongva, egyik árnyékbarátnője. Azt hiszem Amanda volt a neve. 
-    Ugyan kérlek! Ez tehetség kérdése! Na meg, már olyan rég ismerjük egymást, nem igaz Alina? – mosolygott rám édesdeden. Nekem csak egy erőltetett mosolyra futotta.
Akkor hívott csak a rendes nevemen, ha mások előtt azt próbálta bizonyítani, hogy mennyire jó fej vagy, hogy mekkora szívességet tesz ezzel nekem.

Miután mindenki elment, én is elhagytam a termet. Lassan ballagtam haza. Mivel már elment a busz is nem volt más választásom. Bár ha jobban belegondolok, most még jól is jött a séta. Kiszellőztettem a fejem.
Egy óra gyaloglás után már az utcánkban jártam. Beverly Hills-ben egyetlen rossz dolog volt.  Mármint olyan dolog, amihez nem tudtam alkalmazkodni. Az emberek nagyon adtak a külsőségekre és a fényűzésre. Különösen a korombeli lányok. Én kilógtam ebből a sorból. Többre értékeltem a kényelmes, egyszerű ruhákat. Sose volt szükségem menő, giccses, márkás cuccokra, amik úgy csillognak, hogy úgy érzed, mintha átmentél volna egy szivárványon.

Már a házunk előtt jártam, mikor láttam, hogy anya kihajt a kocsival a garázsból, és elmegy. Sose volt közöttünk igazi anya-lánya kapcsolat. Ő nem értett meg engem. Jobban szeretett volna egy olyan lányt, akivel felvághat szépsége miatt. Velem viszont ezt nem tudta megtenni. Hosszú, rakoncátlanul göndör, barna hajam, magasságom miatt, és azért, mert nem tudtam megszokni a kontaktlencsét, egyszer sem tudott elvinni szépségversenyre. Azt hiszem rossz helyre születtem.

-    Á, Alina, kedvesem! – hallottam meg a szomszéd hangját.
-    Jó napot Mrs. Parker, hogy van? – őt talán jobban szerettem, mint a saját anyámat. Mindig kedves volt velem, és kiskoromban is sokszor vigyázott rám.
-    Jaj, Kedvesem! Hányszor mondtam már, hogy hívj Maggie-nek ? – nem bírtam megszokni, hogy a keresztnevén hívjam.
-    Bocsánat. Segíthetek valamit Maggie?
-    Ami azt illeti, szerettem volna kérni tőled valamit! El kell mennem egy megbeszélésre, de nincs, ki vigyázzon Lindsayre. A fiamra meg tudod, hogy nem bízhatom. Megtennéd, hogy vigyáznál rá egy órát?
-    Persze! – vágtam rá egyből. Imádtam azt a kis manót!
-    Jaj, de jó! – csapta össze tenyerét, majd megfogta a kezem, és behúzott a házba.
-    Lindsay! Gyere, nézd, ki van itt! – hamarosan dobogás hallatszott az emeletről, majd a kislány ébenfekete kobakja bukkant elő a lépcsőfordulóban. Lágyan elmosolyodtam és integettem neki.
-    Lina! Lina! – hajtogatta a nevem, ahogy szaladt felém. Mikor elért felkaptam az ölembe és megpörgettem. Nagyon okos volt ötévesen. Kétlem, hogy én valaha is ilyen lettem volna.
-    Hogy vagy?
-    Jól! – kacagott fel.
-    Úgy örülök, hogy ilyen jól kijöttök! Kincsem, a maminak most el kell mennie, addig Alina vigyáz rád, rendben? – Lindi bőszen bólogatott, és egy nagy cuppanós puszi után elengedte az anyukáját.
-    Mit játszunk? - tettem le a földre Lindsayt.
-    Gyere! Mutatok valamit! – kis kezecskéjével megfogta az enyémet, úgy húzott fel az emeletre, ahol a szobája volt, tele játékkal.

A Parker család háza hatalmas volt. Talán nagyobb, mint a miénk. Habár anya ezt sose vallotta volna be. Ahogy felértünk az első emeletre, az egyik ajtó mögül gitár hangot hallottam.

-    David! Itt van Alina! Bemegyünk játszani a szobába – csiripelte a kicsi.
-    Lindsay! Halkabban! – tettem mutató ujjamat a szám elé. Nem szerettem volna, hogy megtudja én is itt vagyok.

Imáimat ismét nem hallgatták meg, ugyanis nem sokkal később David Parker feje volt látható, ahogy kinyitotta ajtaját. Amint meglátott mélyet sóhajtott.

-    Anya elment? – intézte szavait testvéréhez.
-    Aha.
-    Mikor jön vissza? – mintha láthatatlan lennék!
-    Nem tudom. De addig itt marad velem játszani Lina. Te is jössz játszani? – kérdezte hatalmas boci szemekkel.
-    Isten ments!
-    Naaa – húzta el a szót. – Gyere velem játszani! – Odarohant testvéréhez, megfogta a karját és elkezdte húzni a szobája felé.
-    Rendben, megyek! – adta meg magát. Nevetve követtem őket.

Őszintén szólva, nem tudom, mikor romlott meg a kapcsolatom Daviddel. Gyerekkorom óta ismertem őt is. Amikor ide költöztem, még nem ismertem Emilyt vagy Timet. Nagyon magányos voltam. Egyik nap átjöttek az anyukájával köszönteni minket, mint az új lakókat. Máig emlékszem rá. Anyáék kiraktak a kertbe, hogy játszunk ott. Mindig is fiús típus voltam, így hamar megtaláltuk a közös hangot. Később pedig még  hozzánk csatlakozott Tim és Emily is.
De még legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy egy napon, vele fogok babázni és tea-délutánozni.

-    Na! Idd meg a teát! – nézett rá morcosan kistestvére.
-    Nem csinálom ezt! – tiltakozott David.
-    Alina, szólj rá! – ránéztem a fajankóra. Ő meg szúrós szemmel vissza rám.
-    Mit tehetnék? – vettem fel az asztalról egy kis csészét. – Nem hallgat rám!
-    Megmondalak anyának David! – toporzékolt a kisebbik Parker.
-    Miért nem tudsz egy kicsit engedékenyebb lenni? Senki nem lát.
-    Nem elég, hogy veled kell egy szobában lennem, még ezt is csináljam?

Ekkor eszembe jutott valami. Ránéztem Lindsayre.

-    Ugye te is arra gondolsz, amire én? – a kislánynak felragyogott a szeme, és már rohant is.
-    Mire készültök? – csak nem megijedt?
-    Mi aztán semmire! – tettem védekezően magam elé a kezeimet. Kételkedően nézett rám. Ekkor ért vissza a testvére, kezében az anyukája sminkes táskájával.
-    Fogd le Lindsay! – neki se kellett több. Azonnal letámadta Davidet, aki hátra esett a nagy lendülettől.
-    Fejezd be húgi! Hallod?! – leemelte magáról a testvérét, aki már rúzsozni akarta a száját.
-    Ez nem ér! Te sokkal nagyobb vagy nálam! – görbült lefelé a kicsi szája.
-    Bocs, húgi! Ezért jó nagy testvérnek lenni – ekkor lendültem én is akcióba. Egy nagy piros X-et rajzoltam az arcára a kezemben lévő rúzzsal. Egy pillanatra lefagyott, majd rám nézett.
-    Mégis, mit művelsz? – jéghideg hangja hallatán felállt a szőr a hátamon. Gyorsan hátam mögé rejtettem fegyverem.
-    Semmit – válaszoltam rögtön. Következő mozdulatára azonban nem számítottam. Kivett egy rúzst a táskából, és ő is rajzolt az arcomra. Tátott szájjal néztem rá.
-    Ez meg… - csak vigyorgott rám. A következő pillanatban már a földön feküdtem. David lefogta a kezeimet, míg Lindsay kacagva rajzolta tele az arcomat.
-    Ez nem ér! – próbáltam szabadulni, de nem ment. – Lindsay ne árulj el! A tesódat kell kifesteni!
-    Nem hallgass rá húgi, nagyon jól csinálod! A szája legyen narancssárga! A bal arcára meg rajzolhatsz még egy virágot!

-    Ti meg mit csináltok? – kínzásom abba maradt, a két testvér pedig az ajtó felé fordult. Én is megtettem volna, de fogva tartóm még mindig nem engedett.
-    Anya, Anya! Szép lett? – mutatta meg büszkén mesterművét, ami az arcomon virított.

David úgy engedett el, mintha tűzbe tette volna a kezét, amikor tudatosult benne, hogy az anyukája is jelen van. Mrs. Parker oldalra fordította a fejét, úgy nézett minket. Arcom már vörös volt, és nem csak a rúzstól. Gyorsan ülőhelyzetbe tornáztam magam. Talán mégse volt olyan jó ötlet.

-    Hm. Valami még hiányzik – elvette kislányától a vörös rúzst és felénk lépett. Na, ne! Ő is az arcomra akar rajzolni? Végül megállt a fia előtt, megfogta az állát, és elkezdte kirúzsozni a száját. Erős vörös színű rúzzsal.
-    Az istenit! Mit csinálsz anya?! – próbált szabadulni, de nem sikerült neki.
-    Maradj nyugton fiam, vagy nem lesz szép a végeredmény!
-    Bánom is én, csak engedj! – kirobbant belőlem a nevetés. Olyan vicces helyzet volt, ahogy David próbált szabadulni, közben pedig Maggie, csücsörítve rúzsozta a száját.
-    Végeztünk is! - Hátrébb lépett, hogy megvizsgálja a kész művet. Keresztbe tette maga előtt karjait. – Fiam, ez nem a te színed! – David, tátott szájjal, és kikerekedett szemekkel nézett az anyjára, különösen akkor, amikor egy tükröt is oda nyújtottak neki.

-    Ti mind meg vagytok bolondulva! – felpattant, és a fürdőbe rohant.
-    Alina, te is mosakodj meg – könnyeimet törülgetve álltam fel, és indultam el én is a fürdő felé.

Hatalmas mosollyal léptem be a fürdőszobába, ahol David próbálta magáról levakarni a festéket. Eredménytelenül. Csak annyit ért el, hogy még jobban szétkente. Ismét elkacagtam magam. Villámló tekintettel nézett rám.

-    Ha elmered valakinek mondani, halott vagy!
-    Higgadj le! Mégis kinek mondanám el? Egy szavam se hinnék. Meg a tény, hogy ebben a házban voltam, jobban lekötné az embereket, mint az, hogy hogy nézel ki – halványan elmosolyodott. – Azt viszont meg kell hagyni, hogy röhejes vagy!
-    Fogd be! – morogta. Odaléptem én is a csaphoz. A szekrényből elővettem elsőnek egy papír zsebkendőt, hogy a számról leszedjem nagyjából a rúzst, majd kivettem a sminklemosót, és azzal szedtem le arcomról a többit. David követte minden egyes mozdulatomat.

-    Mégis mit csinálsz? – kérdezte.
-    Minek látszik? Pattogatott kukoricát árulok.
-    Idióta. Mivel szeded le? – ránéztem. Gonoszkodjak? – Nem sokára mennem kell, mert versenyem van, és nem bánnám, ha addigra lejönne az arcomról – Így van, gonosz leszek! Belenéztem a tükörbe. Arcomról teljesen lejött minden. Visszanéztem Davidre.

-    Te is kéred? – már nyúlt az üvegcse felé, amikor „véletlen” kicsúszott a kezemből. Kiborult és mindet elnyelte a lefolyó. Gyorsan a szám elé kaptam a kezem. Félénken Davidre néztem, aki az üres üveget vizslatta. – Hoppá!

Behunyta a szemét. Lassan felemelte a jobb kezét, hogy megmasszírozza orrnyergét, míg baljával a mosdó peremén támaszkodott. Azt hiszem itt az ideje lelépni. Lassan hátráltam az ajtó irányába. Pont kiléptem rajta, amikor egy törülköző landolt az arcomban, amit a nevem követett, de akkor én már a folyosón futottam.

-    Alina! Gyere vissza!
-    Bocs, David, de rohannom kell! – gyorsan elköszöntem a család többi tagjától is, amíg élek. - Viszlát, Mrs. Parker! Szia Lindsay!

Azt hiszem, ilyen gyorsan még egy házból se távoztam. Kíváncsi leszek, mennyire tudja lekaparni az arcáról David a sminket. Ahogy belegondoltam, hogy így fog megjelenni a versenyen, rögtön elnevettem magam. Úgy kell neki!

Teljesen csak akkor nyugodtam meg, mikor becsukódott otthonom ajtaja mögöttem. Lecsúsztam a földre, hátammal még mindig az ajtónak támaszkodva. Az agyamban már többféle címmel is megjelent, hogy mit fogok a blogomba írni erről, de ehhez meg kell várnom a holnapi napot, le ne buktassam magam.

Amilyen rosszul indult ez a nap, olyan jó lett a vége.



                                                                                                                  Következő rész