2014. november 15., szombat

3. fejezet - One in a million

 3. fejezet
Ki mondta, hogy az együttélés könnyű dolog?



-    Nem megyek!
-    Ohó, dehogynem mész!
-    Megmondtam, hogy nem! – toporzékoltam kisgyerek módjára.
-    Már miért ne mennél? Ez egy remek lehetőség! – vágott vissza anyám.
-    De anya! – kérleltem sírós hangon. – Tényleg nem szeretnék menni! Nem lakunk olyan messze, innen is be tudok járni! – próbáltam felsorakoztatni az érveket.
-    Nem! Ideje, hogy végre talpra állj! Ha, eddig nem voltál erre hajlandó, míg itt laktál, akkor nézzük, most hogyan boldogulsz.

Anyám hajthatatlan volt. Amint meghallotta, hogy felajánlottak (igen, nem szabad elmondani, hogy szinte parancs volt!) egy házat, hogy ott lakjunk, már ment is csomagolni. Még aznap éjjel el is akarta vinni a cuccomat.

-    Azt mondtad, ha lesz munkám, akkor nem kell elköltöznöm! – kötöttem az ebet a karóhoz.
-    Azt nem tudtam, hogy ingyen lakást is adnak hozzá – mondta, miközben a kocsiba próbálta betuszkolni a csomagjaimat. Mivel már a csomagtartóba nem fért, így a hátsó ülést is telepakolta.
-    Direkt pakoltál össze mindent, igaz? Csak azért, nehogy hazajöjjek – duzzogtam. A világért se segítettem volna neki, elvégre én nem akartam elköltözni! – Anya, az se zavar, hogy vadidegenekkel leszek egy házban? – makacskodtam.
-    Nem – vágta rá higgadtan. – Azt mondtad, hogy jól ki lehet velük jönni, akkor meg mi a probléma? – Végre be tudta gyömöszölni a csomagokat így felém fordult és a keze közé vette az arcomat. – Vedd úgy, hogy egy messzi iskolában vagy, és kollégiumban laksz – dünnyögte. Kihátráltam kezei közül és a megmaradt kártyámat használtam fel.
-     Még az se zavar, hogy egy férfi is a lakótársam lesz? – nyomtam meg a férfi szót. Anyám elgondolkodott.
-    Majd magadra zárod a szobaajtót – veregette meg komoly ábrázattal a vállamat, majd beszállt a kocsiba, nekem meg tátva maradt a szám.

Kifogytam minden felhasználható kifogásból. Tehetetlenségemben még hisztiztem egy kicsit, lábaimmal toporzékolva, de amikor ez se hatotta meg, csak unottan várta, hogy befejezzem, akkor már mindent feladtam és engedelmesen beszálltam mellé, az anyósülésre.
A kocsiban egyetlen egyszer szólaltam meg, mikor elmondtam, hogy hová kell mennie, ezt is egy mondatba összesűrítve. A hátralévő félórában pedig a kocsi ablakán néztem ki, egyszer sem fordultam felé. Anyám persze dudorászva vezetett mellettem. Nekem pedig sírhatnékom volt.


Még akkor is duzzogtam, mikor átléptem a jövendőbeli lakásom küszöbét. Hiroki és Hina persze már be is rendezkedtek, legalább is a jelek erre mutattak.
Az életveszélyes lépcsőn ugyan meggyűlt a bajom, hogy bevonszoljam a bőröndömet, de inkább ezt választottam, mint azt, hogy anyám hozza be őket. Persze, most se jutottam be észrevétlenül, ugyanis az utolsó lépcsőfokon megbotlottam és bevágódtam az előszobába.Az hiszem, erre mondják azt, hogy nem akarásnak nyögés a vége.
Dühösen fordultam meg, hogy leüljek, és fájó lábujjamat megszemléljem, nem tört-e el. Még a bőröndömet is arrébb toltam. Miért kell nekem itt lennem?!
A zajra a két lakótársam is megjelent.

-    Mikor érkeztél? – guggolt le mellém Hina. – Jól vagy? – kérdezte aggódva, ám engem meg se hatott, annál most nagyobb volt a mérgem.
-    Kutya bajom – morogtam vissza. Szép lassan feltápászkodtam, majd megfogva a bőröndömet bentebb lépkedtem.
-    Ezt még a kocsiban hagytad – jelent meg anyám a bejárati ajtóban. Komolyan utánam jött? Mi vagyok én, tíz éves?
-    Anya, mondtam, hogy nem szükséges feljönnöd! – siettem oda hozzá, hogy elvegyem a cuccaimat.
-    Ön Keiko-chan anyukája? – kérdezte kedvesen Hiroto-kun, miközben anyámhoz lépdelt.
-    Igen én vagyok, te pedig…
-    Elnézést! – hajolt meg. – Kato Hiroki vagyok – mutatkozott be.
-    Én pedig Etsuko Hina – lépett oda Hina is, hogy üdvözölje anyukámat.
Amíg ők szépen elbeszélgettek, én fogtam a cuccaimat, és megszemléltem hová mehetnék még. A ház úgy nézett ki, hogy volt egy nappali, ahol most voltam, és ez egybe volt nyitva a konyhával, amit csupán egy boltív választotta el. Ebből a nappaliból indult még öt ajtó. A konyha melletti ajtó a fürdőszobát és a wc-t rejtette. A másik négy ajtó pedig a szobákat. Kiválasztottam a két üres szoba közül a szimpatikusabbat. Bal kézre esően a konyha volt az első helyiség, így az én szobám jobb kéz felőli első ajtó volt. Ergo, szembe vele.

Nyitva hagytam magam mögött az ajtót, ahogy beléptem a piciny szobába. Balról jobbra fordítva a fejem szépen végig szemléltem mindent. Az ajtó mögött volt egy nagy szekrény, ami kinyitva akasztós volt belülről, aztán a szekrényt követte az ágy a sarokban, majd mellette egy fiókos szekrény és az ablak alatt pedig egy íróasztal foglalt helyet. Az ajtó jobb oldalán pedig egy hatalmas fotel volt.
Egy nagy sóhaj kíséretében a szekrényhez lépdeltem és kipakoltam, katonás rendben a cuccomat.

Nem tudom meddig lehettem bent a ruháim pakolásával foglalkozva, de odakint nagy nevetés volt, így kimentem én is. Anya még mindig itt volt és szórakoztatta lakótársaimat.

-     … és képzeljétek, utána meg odajött hozzám a csokis pofijával és…

Elsőnek csak ráncoltam a homlokomat, de később rájöttem, hogy az egyik gyerekkori történetemet meséli el. Na, nekem se kellett több! Odarohantam anyához és még mielőtt elmondhatta volna az egész történetet, befogtam a száját.

-    Menj arrébb Keiko-chan! – szólt rám Hina. – Szeretném hallani a végét.
-    Azt már nem! Anya, miért kell leégetned? – elvette a kezemet a szájától és a szemembe nézett.
-    Ez nem leégetés, csak elmesélem, hogy milyen aranyos voltál régen. – lehorgasztottam a fejem.
-    Anya, nem akarlak siettetni, vagy ilyesmi, de nem kellene már menned? – Ekkor ránézett az órájára, majd higgadt hangon megszólalt.
-    Nem, nincs semmi fontos dolgom és még csak egy fél órája jöttünk.- Komolyan csak fél óra telt volna el?
-    Anya!
-    Jó, jó megyek! – állt fel. – Örülök, hogy megismerhettelek titeket - köszönt el Hináéktól, akik csak pislogtak, de kimakogtak egy elköszönést, miközben én heves kézmozdulatokkal mutogattam, hogy merre van a kijárat.


Miután anya elment rendesen kipakoltam minden holmimat.
A munka végén fáradtan kinyújtóztattam karjaimat. Az ablakra tévedt a tekintetem. Felálltam és odasétáltam, így beengedve az esti friss levegőt a szobámba. Közben szét is néztem odakint. Nem voltam olyan magasan, mégis egész szép kilátás nyílt az utcára. Az épületben a miénk volt az emeleti rész, az alsó szinten pedig szalonok voltak, mint megtudtam mind a cég tulajdonában álltak.

Az esti fényekben észrevettem pár embert sétálgatni és elfogott a honvágy, de eldöntöttem, hogy most már azért sem fogok hazamenni! Előbb utóbb majd csak hiányozni fogok nekik, és akkor majd rájönnek, milyen csúnya dolog volt elküldeni!
Elfordultam az ablaktól, majd a fürdőszobai cuccaimat vettem a kezembe, hogy azokat is kipakoljam.

A nappaliban még égett a villany, de egyik lakótársamat se láttam, aminek csak egy vállrándítást szenteltem. 
Elérve a fürdőajtót lenyomtam a kilincset, ám az nem mozdult. Mi ez? Máris jelentkeznek a ház hibái?
Megpróbáltam ráncigálni, mire hirtelen kinyílt, én meg bebuktam a fürdőbe, ami csupa pára volt. Kiegyenesedtem, majd az ajtó felé fordultam, ahol Hiroki állt, de nem akárhogy.

Haja összekuszálva és vizesen állt szerte szét, nyakában egy kisebb törülköző, amivel a haját dörzsölte. Innen lentebb tévedt a tekintetem, mire éreztem, hogy elvörösödöm, ugyanis egy szál törülközőben volt csak. Így megnézve, Hiroki nem is volt vézna. Igenis voltak izmai, nem is akármilyenek.

-    Mit szerettél volna ilyen sürgősen? – kérdezte jókedvűen. Biztos a reakciómon nevetett. Nekem azonban még mindig nem volt mit mondanom. – Nos? – húzta fel az egyik szemöldökét is. Én pedig sűrű torokköszörülések közepette próbáltam megtalálni a hangomat.
-    Én… én csak ezt… - mutattam felé a neszesszeres táskámat, bambán pislogva. Hiroki a fejével intett, hogy forduljak meg.
-    Az a polc a tiéd, úgy pakolsz el, ahogy szeretnél.

Sűrűn bólogattam, de nem igazán mozdultam. Hiroki mosolya szélesebb lett, majd kilépett az ajtón.
Amint elment, a fejemhez emeltem a kezemet.
Hogy lehetek ilyen hülye? Gondolhattam volna, hogy van bent valaki. Istenem, de ciki!
Később már azért pironkodtam, hogy hogy leégettem magam. Ki törődött már azzal, hogy a lakótársamnak milyen teste van?


Alig öt perc alatt kidobáltam mindent a kis táskámból, majd elsőnek a fejemet dugtam ki az ajtón, mint egy kisállat, aki épp azt szimatolja, milyen veszély leshet rá. Még a dzsungelt is magam köré képzeltem. Teljesen beleéltem magam a "hadjáratba". Mivel nem láttam senkit, így kimerészkedtem és berohantam a szobámba.



Reméltem, hogy kipihenhetem magam, de ez nem igazán sikerült. Hajnali két óra volt és odakint még mindig lomoszoltak. A kezembe vettem az ébresztőmet, hátha elromlott, de semmi baja nem volt.


Átfordultam a hasamra és elővettem a telefonomat, hogy felhívom a drága lakótársaimat, de aztán bosszúsan belefújtam a frufrumba, majd beletúrtam a hajamba. Végül csak felkeltem, azzal a szándékkal, hogy kérdőre vonom őket. Azonban olyan kába voltam, hogy elsőnek az ajtónak is nekimentem, amit végül nagy lendülettel nyitottam ki.




-    Elárulnátok nekem, hogy miért nem aludhat az ember hajnal kettőkor?

Hina volt, aki lomoszolt odakint. Hangomra ijedten összerezzent, akár egy kismadár.

-    Ne, ne haragudj – szabadkozott. – arra gondoltam, hogy kitakarítom a házat, de nem akartam senkit se felébreszteni. – Lehunytam a szemem és megdörzsöltem az orrnyergem.
-     Akkor azt mondd meg, hogy miért most takarítasz. – Hina az ajkaiba harapott.
-    Még nem szoktam meg az új helyet és nem tudok aludni. Valamivel szerettem volna lekötni magam.

Megforgattam a szemeimet és inkább visszamentem a szobámba. A bezárt ajtómnak döntöttem a hátamat. Hina odakint megint elkezdett lomoszolni. Ennek az éjszakának sose lesz vége!Elővettem hát egy lapot, amire nagybetűkkel ráírtam, hogy: "Házirend". Első pontnak pedig azt, hogy: "Tilos az éjszakai takarítás!!!" A végére olyan erősen rányomtam a ceruzám végét, hogy az átszakította a lapot.


Reggel értelem szerűen elaludtam. Nem hallottam csörögni a telefonomat, pedig biztos voltam benne, hogy felhúztam, legalább hat alkalomra, hogy ébresszen. Amikor láttam, hogy egy fél órás csúszásban vagyok, eszeveszett öltözésbe kezdtem, aminek az volt az átka, hogy semmit nem találtam, pedig előző este pakoltam el mindent a helyére!
Arra sem emlékszem, hogy bezártam-e az ajtót magam mögött. Miért nem keltettek fel a többiek?
Hét óra helyett, negyed kilencre értem be a munkahelyemre. Próbáltam úgy csinálni, mint aki régóta itt van, így kényelmesen járkálgattam a folyosókon.

-    Elkésett! – érkezett a megrovó hang. Nagy lendülettel megfordultam és azonnal meg is hajoltam. - A többiek beértek időben. Maga miért nem?
-    Sajnálom Sensei! Elromlott az ébresztő órám. Többet nem fordul elő!
-    Ugye tudja, hogy ezt feljegyeztem?
-    Igen.
-    Most menjen!

Ezt a kérését azonnal teljesítettem. Így kezdeni a napot! Remélem, már csak jó dolgok lesznek. – motyogtam fennhangon, elhúzott szájjal.

Imáim ismét nem hallgattak meg. Beérve a tegnap megmutatott sminkeseknek fenntartott helyiségbe, megrovó pillantásokat kaptam. Mivel én értem be legkésőbb és mivel én voltam az újonc, ezért nekem kellett mindenkit kiszolgálnom. Ha a régebbi munkatársak kértek valamit egyből ugranom kellett, legyen az egy kávé, vagy valami egészen apróság, esetleg ha valaki éhes volt.

-    Miért nem ébresztettetek? – vontam kérdőre Hinát, amikor ketten mentünk le üdítőkért.
-    Ébresztettünk! Legalább tíz percet dörömböltünk az ajtódon. Miért kellett bezárnod?
-    Á, hagyjuk! – legyintetem le. – Miért nekünk kell ezt csinálni? – Próbáltam egyensúlyozni a kezemben lévő üvegekkel, de nem volt könnyű két emeletet sétálni.
-    Ne morogj! – szólt rám. – Apropó! Délután egy órakor ruhapróbánk van Fujumoto-kunnal.
-    Hogy mi? – sápadtam el. - Miért csak most mondod? Hány óra van? 
-    Tizenegy. – nézett rá az órájára.

Tehát két órám van valami ruhát kitalálni az ördögpalántának. Nagyszerű!

Szerencsére, ezután már nem kellett szaladgálni, és rendesen bevezettek minket abba, hogy mi is lesz a munkánk. Bár, sokat nem dolgoztunk velük, mert menünk kellett előkészíteni a terepet, hogy mire Naoki ideér legyen pár ruhaötletünk, azért kaptunk pár hasznos tanácsot.

A körmömet rágva álltam a ruhasorok előtt azon agyalva, hogy milyen ruhák is felelnének meg a hercegünknek.
Volt egy szimpatikus nő, nem rég dolgozhat itt, szerintem azért volt velünk olyan jó fej, aki adott nekünk pár tippet, hogy mire figyeljünk oda, amikor Fujimoto-kunnak ruhákat válogatunk össze.

-    Van egy enyhe bőrbetegsége, ezért csak olyan ruhákat vesz fel, ami 100%-osan pamutból készül.
-    Bőrbetegsége? – kérdezte nagyra nyílt szemekkel Hina. A nő bólintott.
-    Próbáljátok úgy összeállítani az anyagokat, hogy ne nagyon érjen más a bőréhez. Ha kell, akkor varrjátok ti meg.

Felidézve a nő szavait, már nem is volt olyan nagy hülyeség, amit mondott. Visszaemlékezve a tegnapi napra, rengeteg szatént és selymet próbáltunk ráadni, amit a kis herceg egyből a földhöz is vágott.

-    De, ha nem mondja meg, hogy mi a baja, akkor mégis hogyan dolgozzunk?! – toporzékoltam. - Hina is már egy órája kiment WC-re. Hol van már?

Forogtam a teremben egy kört, majd visszatértem ahhoz a kis részlegez, ahol a pamutból készült ruhák voltak. Nem volt túl nagy a választékom.
Meghallottam, amint kinyílt az ajtó én pedig anélkül, hogy hátranéztem volna, megszólaltam.

-    Szerinted úgy jó lesz, ha HipHop-os öltözéket adunk rá? Tudom nem illik a számhoz, de ha feketében válogatjuk ki, néhány extrém kiegészítővel, akár jól is elsülhet. – Válasz azonban nem érkezett. – Hina, milyen segítség vagy így? – fordultam felé.
-    Bocsi, ebben nem igazán tudok segíteni – jött a megkésett válaszom, azonban nem Hinától, hanem Yamashita Tomohisától. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit válaszoljak vissza.
-    Ruhapróba? – kérdeztem. Az énekes bólintott.
-    Nemsokára itt kell lennie az én stylistomnak is.
-    Értem. – Húztam el az é betűt, mellé pedig nagyokat bólogattam.
-    Te min agyalsz ennyire? – kérdezte, s kíváncsian közelebb jött.
-    Fujimoto-kunnak próbálok ruhát kiválasztani a fellépésre, de eddig minden próbálkozásomat visszaadta – húztam el a szám.
-    Naoki nem egy könnyű eset – értett velem egyet, s karjait keresztbe fonta a mellkasa előtt.

Nem tudom hogyan, de egyszer csak azt vettem észre, hogy a falnak támaszkodva ülünk az ajtó mellett és csokit majszolva beszélgetünk. Annyira természetesnek tűnt az egész. Lehet, hogy ezért is nem vettem észre? Csak élveztem a pillanatot.

-    A legszebb az volt az egészben, hogy azon a fellépésen kellett volna debütálnia, de olyan lámpalázas lett, hogy nem tudott feljönni a színpadra. Így csak rá két napra debütált.
-    Ez komoly? – kérdeztem vissza tátott szájjal. – Pedig nem is látszik Fujimoto-kunon, hogy ilyen ideges típus lenne.
-    Már nem is. Tetszett neki az, ahogy fogadták. Hirtelen rengeteg rajongója lett, azt hiszem, ezért is változott meg – gondolkodott el, és beleharapott a csokijába.

Lenéztem a saját csokimra, amiből még alig fogyott, és gonosz hangon megszólaltam.

-    Mellesleg, ez is a kuka mellől van? – lengettem meg gonoszan vigyorogva az édességet, mire félre nyelt az énekes.

Erre persze meg is ijedtem rendesen. Azt se tudtam mit csináljak, gyorsan felpattantam és a hátát kezdtem ütögetni.

-    Jól vagy? – kérdeztem aggódva, de ő csak a kezével jelzett, hogy semmi baja, a köhögést azonban még mindig nem hagyta abba, így nem volt túl meggyőző.
-    Te meg mit csinálsz? – érkezett egy ideges hang az ajtó felől.

Azonnal az érkezőre kaptam a tekintetem, de nem igazán tudtam beazonosítani, hogy ki is volt a lány.

-    Semmi gond Aya. – Állt fel Tomohisa. – Csak félrenyeltem, ennyi. Ő pedig segíteni próbált.
-    De, miért ültetek a földön? – érdeklődött keresztbe tett karokkal.
-    Vártam a stylistom, de nem jött. így addig megettünk egy csokit, kérsz? – nyújtotta felé a sajátját.
-    Fúj! – ütötte odébb. – Én ilyen dolgokat nem ehetek, tudhatnád!
-    Te ki vagy? – szálltam bele én is a beszélgetésbe, mire mind a ketten csodálkozva néztek rám.
-    Te nem ismersz engem? – szinte sikította a kérdését.
-    Nem igazán. – ingattam a fejem.
-   Yamada Aya – mutatta be őt Tomohisa. – Ő is ennél a cégnél van. Énekes.
-    Nem mellesleg a barátnője vagyok. – Húzta ki magát a csaj ördögien vigyorogva, és közelebb lépett YamaPi-hoz.

Ennél a pontnál egy kicsit megdöbbentem. Erről miért nem tudtam? Beleharaptam az alsó ajkamba. A kínos jelenettől, Hina mentett meg, aki kifulladva közeledett felém. Ahogy meglátta, hogy nem vagyok egyedül lassított és próbálta kifújni magát, hogy rendesen tudja üdvözölni az előtte állókat. Aztán hozzám fordult és halkan megszólalt.

-    Ne haragudj, hogy késtem, csak közbe jött valami.
-    Csak nem ti vagytok az új személyzet? – kérdezte Yamada-san. Hina bólintott, nekem azonban eszem ágában sem volt. A királynő gúnyosan elmosolyodott. – Nem gondoljátok, hogy ahhoz illően kellene viselkednetek? Elvégre ti itt szinte senkik vagytok, mégis ennyi mindent megengedtek magatoknak?

Itt gondolom az előző jelenetre utalt, ahogy békésen csokit majszoltam a… barátjával. Ez a szó égette a torkomat, pedig nem is hangosan mondtam ki.

-    Aya! – szólt rá YamaPi.
-    Mi az? – húzta fel az egyik szépen ívelt szemöldökét, ahogy az énekesre figyelt.

Kisebb nézeteltérés alakult ki a párocska között, amire én nem voltam kíváncsi. Hina persze, ott mentegetőzött, próbálva kibékíteni őket. Én inkább visszaléptem a ruhákhoz és kivettem három kombinációt.

Amint letettem az utolsó összeállítást, abban a pillanatban lépett be Naoki. Ennél jobb időzítése nem is lehetett volna. Nem szentelt sok figyelmet a veszekedésre, egyből odajött hozzám, úgy, hogy közben kezeivel a haját védte. Erre egy apró mosoly futott át az arcomon, miközben az asztalra támaszkodtam.

-    Itt vannak a ruhák. Válassz!

Az énekes nehezen, de levette rólam a szemét és a ruhákra figyelt. Láttam az arcán, hogy tetszettek neki, amire megkönnyebbülten felsóhajtottam.Azonban furcsáltam, hogy ilyen könnyen ment az egész. Semmi rossz, vagy gúnyos megjegyzés.
A barna és fekete ruha kombómat felvette, majd bement a próbafülkébe, hogy felpróbálja azokat.
Elégedetten fűztem össze magam előtt a karjaimat.

Amikor kilépett az énekes az új öltözékében, akkor lépett mellém Hina.

-    Hogy sikerült elérned, hogy felvegye? Megint valami gonoszságot csináltál? – súgta a fülembe.
-    Hogy én? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel. Majd az ajtó felé fordultam, de YamaPi-éknak hűlt helyük volt.
-    Milyen? – kérdezte Fujimoto. Elkezdtem hümmögni, Hina pedig közelebb ment hozzá, hogy megigazítsa rajta a ruhát.Nem volt rossz, de azért még ráadtam egy bőrmellényt is. Nem ellenkezett, hisz' a póló miatt ez nem ért a bőréhez. Engedelmesen hagyta, hogy ráadjuk a kiszemelt dolgokat.

Azt hiszem, ezt hívhatjuk az első sikerélményemnek a cégnél. Nagyon jó érzés volt, és még azt is elfelejtettem, hogy előző nap olyan kiállhatatlan volt velünk Fujimoto.

Otthon azonban már nem mosolyogtam ennyire. Eszembe jutott, hogy miért is nem mentem koliba sose.

-    Hina! – kiabáltam be a szobájába. – Nem akarod halkabbra venni a zenédet? Nem hallom tőle a tv-t! - Meg se hallotta, ezért felálltam és odatrappoltam az ajtajához, hogy bekopogjak rajta. Nagy nehezen, de kinyílt az ajtó. - Léci, vedd halkabbra a zenédet.
-     Ne haragudj! Egy perc. – Visszaszaladt a Hifijéhez, hogy lejjebb vegye a hangerőt. Én meg visszatelepedtem a kanapéra. Hina is jött utánam.
-    Mit nézel? – kérdezte kíváncsian és törökülésben elhelyezkedett mellettem.
-    A híreket szeretném.
-    Nem nézünk inkább valami jó kis sorozatot? - vette kezébe a távirányítót.
-    Nem! – vettem vissza. – Apropó! Hirokit miért nem láttam egész nap?
-    Mert elküldték egy megbeszélésre a cég másik épületébe. Nem tudom mikor ér haza.
-    És én erről miért nem tudtam?
-    Mert elaludtál reggel – közölte lazán. Erre megforgattam a szememet. - Tudod mit? – ütötte össze a tenyerét, ahogy felpattant. – Csinálok valamit eszegetni.

Meg se tudtam volna állítani, így nem is próbálkoztam vele. Azt gondoltam, hogy míg Hina a konyhában szöszmötöl, békésen tudom nézni a híreket. A nagy és ismétlődő csörömpölések azonban meggátoltak ebben. De miért is reménykedem még?
Felálltam és a konyhába sétáltam. Leültem az asztalhoz. A könyökömre támaszkodva megkérdeztem:

-    Maradt még tányér?

Hina úgy megijedt a hang hallatára, hogy kiesett a pohár a kezéből, ami hangos reccsenéssel ért földet. A lány arcára tévedt a tekintetem, ami csupa liszt volt. Éppen úgy, ahogy a köténye is és az egész konyha. Nem tudtam visszatartani a nevetésem.

-    Nevetés helyett, miért nem segítesz neki?

Hiroki állt a boltív alatt és mérgesen nézett rám. Aztán odasétált Hinához, hogy leporolja és összeszedje a földről az üvegszilánkokat. Minden jókedvem elszállt.

-    Megvágtad valahol magad? – kérdezte kedvesen a lánytól.
-    Jól vagyok.
-    Innentől átveszem, mosakodj meg. – Hina bólintott, majd átadta a köpenyt Hirokinak, aztán eltűnt a fürdőben.
-    Mitől vagy ilyen paprikás? – Én még ugyanúgy az asztalnál ültem és nem volt sok kedvem felállni.
-    Elég nehéz napom volt, erre ezt látom itthon.
-    Hé! Nyugi. – egy nagy sóhaj kíséretében leült a velem szemközti székbe.
-    Nagyon boldognak tűnsz.
-    Aha! – élénkültem fel. – Fujimoto-kunnak tetszett a ruha, amit összeállítottam, szóval most  büszkék lehettek rám! – vigyorogtam.
-    Ezért?
-    Mi ez a lemondó hangnem?
-    Ha nem vetted volna észre, ez a munkád. Ezért ne várj dicséretet! Az a minimum, hogy rendesen ki tudsz választani egy kombinációt.
-    Mióta lettél mogorva felnőtt? – fintorogtam az előző megjegyzése miatt.
-    Neked se ártana felnőnöd, nem gondolod?

Költői kérdésnek szánta a mondatát, mert visszament a konyhapulthoz és egy uborkát kezdett el darabolni. Időközben Hina is visszatért és be is állt mellé a pultba, hogy segítsen neki.
Annyira összhangban dolgoztak, hogy az még egy vaknak is feltűnt volna. Visszagondolva, a legelső nap is már úgy viselkedtek, mintha évek óta ismernék egymást. Csak nem? - futott át az agyamon. Á, biztos nem. – ingattam a fejem.

Úgy gondoltam, amíg a vacsorát csinálják, én elmegyek és rendbe teszem magam.
Bementem a szobámba, hogy pizsamát szedjek elő, majd a fürdőt foglaltam el.
Szerencse volt, hogy jók a reflexeim, ugyanis akkora víz állt a fürdőszobában, hogy majdnem hanyatt estem.  
Hina
Lassan lépkedve elértem végül a kádat és engedtem, hogy a forró víz sikeresen feloldja a feszültségemet.

Körülbelül fél órát lehettem bent, és amire kiléptem a fürdőből, íncsiklandozó illatok csapták meg az orromat.
Köntösben lépkedtem vissza a konyhába, követve a mennyei illatokat.
Korgó gyomorral leültem az asztalhoz, ahol a fonom vacsora gőzölgött. Felfogtam az evőpálcikákat és már felkészültem, hogy milyen jól fogok lakni, mire eltűnt előlem a tányér.

-    Hé! – méltatlankodtam.
-    Aki nem dolgozik ne is egyék! – válaszolt Hiroki.
-    Tessék?
-    Nem segítettél be a vacsoránál.
-    És ezért nem is engeditek, hogy egyek?
-    Ne haragudj! – kezdte bűnbánó arccal Hina. – Én mondtam Hirokinak, de hajthatatlan volt.

Meglepettségemben még a szám is tátva maradt. Hiroki elővett még egy tányért, hogy Hinának kiszedte a maradékot, majd leültek az asztal másik oldalára.
Nem hiszem el! Én komolyan nem kapok? Ezek jóízűen itt falatoznak mellettem és elnézik, hogy nekem meg korog a hasam?
Dühösen az asztalra csaptam a kezem és olyan sebességgel álltam fel, hogy még a székem is eldőlt. Becsörtettem a szobámba, majd magamra zártam az ajtót. Előkaptam a tegnapi "Házirend"-et és felírtam a következő pontot: "Ha főz valaki, akkor abból mindenki kap!"





              Előző fejezet                                                                         Következő fejezet




2 megjegyzés:

  1. Erre minden héten megéri várni *--* jujj annyira nagyon tetszik *------* mondjuk Hiroki törülközőben.... vizes hajjal.... krhm... ashshdkfkf xDD *------------* Naoki is cuki volt, Yamapit meg említeni se kell *----------* és a barátnőő... tyűha :D hehe és z a mindig hozzárak vmit a házirendhez is nagyon cukiii :D
    Köszönöm, várom a folytatást^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jó ezt olvasni :D
      Reméltem, hogy a Hirokis rész be fog jönni ;) És Naokiból mit ki nem hoz a fáradtság :D
      Keiko jelleme pedig még nem most fog változni, szóval, még lesznek tőle őrültségek ;)
      Köszönöm, hogy írtál :)
      Jöv. hét pénteken hozom a folytatást :)

      Törlés