My lovely writer - 2. fejezet

Lidérc

Lefagyva álltam a lépcsőn, azon gondolkodva, hogyha elindulok, akkor észrevétlenül kijuthatok mögöttük a garázsba? Beleszólni meg nem akartam a vitájukba. Túl fagyos volt a légkör. Egymással szembe álltak, legalább tízlépésnyi távolságra, mereven farkasszemet nézve. Úgy tartották a szemkontaktust, mintha attól féltek volna, ha csak pár másodpercre is félrenéznek, végük.

-    Azt mondtad, még egyszer át nem léped ennek a háznak a küszöbét.

-    Úgy gondoltam, meglátogatlak pár napra – felelte hűvös nyugalommal a fia. - Bár, látom más elfoglaltságot találtál. – Legszívesebben kinyomtam volna a gúnyos szemeit.

-    Mint látod – köszörülte meg a torkát Dominic – nem csak vendégeim vannak.

-    Igen, észrevettem, hogy nem hiányoltál. Hány éves a kis barátnőd, 18?

Ezt már én se hagyhattam szó nélkül.

-    Te tökkelütött! – förmedtem rá. Meglepetten néztek felém. – Mégis ki mondta azt, hogy én vagyok a… barátnője? – alig bírtam kiejteni a barátnő szót. Kirázott tőle a hideg.

Kis herceg felemelte az egyik szemöldökét.

-    Tökkelütött? – akadt fenn a megszólításomon. Leesett az állam.

-    Komolyan ennyi jutott el a mondatomból? – kérdeztem lesajnálóan. Köpni-nyelni nem tudott. Immár teljes testtel fordult felém, laza testtartással. Keze még ugyanúgy a zsebében pihent.

-    Mégis ki vagy te?

-    A Lányom – felelte Dominic halál nyugodtan.

-    Hát azért ott még nem… - tartunk. Akartam befejezni, de a srác közbevágott.

-    Hogy mi van? – kezét kivette farmerja zsebéből és felemelve apja felé tartotta. Szemeit pár pillanatra összezárta. – Azt… azt akarod mondani, hogy ez a csaj a mostohatesóm? – Az apja csak bólintott. Hihetetlen mennyire nyugodtan kezelte ezt a témát. Fia már kevésbé – Háh. Hát, ez kész!

Totális volt a döbbenete. Dominic még nézte pár percig, gondolom azon filózott, hogy mondjon-e egyebet, de végül felém fordította a tekintetét.

-    Miért indultál? – Néhány pislogás után válaszoltam csak, mert már azt is elfelejtettem, hogy akartam valamit.

-    Hígítóért. Azt reméltem, hogy van a garázsban. – Mutattam az említett hely felé. De minek? – Ki szeretném próbálni az állványt.

Dominic megvakarta az állát, míg gondolkodott.

-    Nem hiszem, hogy van ilyen ott. De mindjárt elküldök valakit érte – ajánlotta fel.

-    Felesleges! Elmegyek én.

Rögtön kaptam az alkalmon. Vissza felszaladtam az emeletre, leakasztottam a kistáskámat és elmentem egy festékes üzletbe. Ugyanis semmi művészellátót vagy hasonlót nem találtam.

Így arra is időt kaptam, hogy gondolkozhassak az elmúlt perceken. Agyamban három szó pörgött: „lakás, család, élet”, s mindegyik az „új” jelzőt viselte. Lelkem mélyén, valamilyen oknál fogva, nem tudtam elviselni.

Visszaérve már senki nem volt a nappaliban. Bár lehet hallnak kéne neveznem? Hatalmas az egész hely. Feltrappoltam a lépcsőn, egyenesen a szobám felé véve az irányt új szerzeményemmel.

A szobám melletti szoba ajtaja azonban most nyitva volt. Egyből szemet szúrt, hiszen napokig kerülgettem. A házban ez volt az egyetlen ajtó, ami zárva volt. Dominic sem említette egyetlen szóval se, hogy mi van itt, így hát még szép, hogy kíváncsi lesz az ember. Sajnos úgy vagyunk összerakva, hogy mindig a tilos dolgok érdekelnek a legjobban. Rám ez különösen igaz volt. Sose szerettem azt csinálni, amit előírtak nekem. Szabad szellem vagyok, és ezt féltve őrzöm is. Bár ez az örzés mostanában megszenvedte a csatákat.

Tudom nem szép dolog, de ha valami érdekli az embert, annak nem tud ellenállni, így hát közelebb lépdeltem. Nem volt bent senki, csak hatalmas csomagok voltak ledobálva a szoba közepére. Hát, ha már itt állok az ajtóban, nem gond, ha körbenézek. A szoba fűzöld színben pompázott. Azt hiszem, ez a legerősebb szín ebben a házban. A bútorok viszont cseresznyefából készültek. Ezt a színt bárhonnan felismerném. Ennek a szobának is ugyan az alapja, mint mindegyiknek. Két hatalmas ablak és elrendezésben körülbelül olyan, mint az én szobám, csak itt sokkal több könyv van. Mintha egy könyvtárban lennék. Eszméletlen! Csillogó szemekkel vizsgáltam a könyveket, szinte beestem a szobába.

Ámuldozásomból egy kellemetlen hang szakított ki.

-   Elég lenne, egy pici lökés és a földön találnád magad. Ha befejezted a nézelődést, akkor arrébb mehetnél, hogy bevigyem a többi cuccomat is – pirított rám.

Riadtan fordultam hátra a hangjára. Azonnal félreálltam az útból. Sőt, meg se vártam, hogy bármi mást mondjon, bemenekültem a saját szobámba, ami bánatomra, pont mellette volt.

Hirtelen elszégyelltem magam. Sose leskelődöm, most miért? Teljesen kifordít magamból ez a ház.

Megráztam a fejem, mintha így minden nem odavaló gondolatot száműzhetnék, majd letettem a hígítót és a szoba közepére helyeztem a festőállványt, ráhelyezve egy vásznat. El kell terelnem a figyelmemet. Keresztbe tettem az egyik karom, másikat pedig az államhoz érintettem. Most mit rajzoljak?

-    Szóval, mióta is laksz itt?

Elsőnek azt hittem, hogy hallucinálok, mégis az ajtóm irányába fordultam. A Lidérc, kopogás nélkül nyitotta ki a szobámat, majd az ajtófélfának támaszkodva, keresztbe tett karral várta válaszát. Megdöbbentően nyugodt volt a hangom, mikor megszólaltam.

-    Kopogásról még nem hallottál? Mi van, ha épp öltözöm?

-    Mivel az én házam, ezért oda megyek be, ahova akarok - mondta, miközben felemelte a mutatóujját, majd még egyet, ahogy a következő indokot mondta, amiért bármikor beléphet a szobámba. - Másrészt – nézett végig rajtam tetőtől-talpig. – Nem hiszem, hogy meg tudnád mozgatni a fantáziámat. – Maró gúny volt a hangja, de itt még nem fejezte be. – Még meztelenül se lennél erre képes – közölte lesajnálóan.

Elnevettem magam, de nem jókedvemben. Mégis mit képzel ez magáról?

-    Már megbocsáss!

-    Nem haragszom! – válaszolta pimasz mosollyal.

-    Még szerencse! – mondtam flegmán.  – Most pedig fordulj meg és lépdelj ki a szobámból.

- Még nem kaptam meg, amit akarok – felelte hűvösen.

- Nem nagyon érdekelnek mások, igaz?

- Oké, közelítsük meg máshogy. – Oldalra billentette fejét. – Időm, mint a tenger. képes vagyok addig itt állni, míg el nem darálod azt az infót, amit hallani szeretnék. – Elhúztam a szám. – Lásd be, dalolva hamarabb szabadulsz.

- Ha válaszolok, békén hagysz? – Bólintott, majd kezeivel sürgető mozdulatot tett. Mély levegőt vettem, majd elhadartam. – Kb. két hete költöztünk be – válaszoltam. – Most már mehetsz! – Kezemmel az ajtó irányába mutattam.

-    Költöztetek? – húzta össze a szemöldökét. Ez nem igaz!

-    Anyuval és az ötéves öcsémmel. Leszögezem, anya van Dominicel és nem én! – második mondatom nem igazán érdekelte.

-    Egyéb meglepetés érhet? – Vállrántás volt a válaszom.

Mivel nem kérdezett többet, de elmenni se szándékozott, visszafordultam a vásznamhoz. Azt hiszem, egy sötét tömlöcöt fogok festeni, benne pedig ez a srác lesz, akit véresen megkínzok! Máris előpakoltam a legsötétebb színeket.

-    Miért vagy olyan ismerős nekem? – töprengő kérdésére megállt az ecset a kezemben. Futamodjak meg, vagy nézzek szembe vele? Én elsőre felismertem őt. Ő engem miért nem? Ennyire jelentéktelen lennék? Újra eszembe jutottak az események, ennek hatására vicsorogva fordultam vissza.

-    Egyáltalán nem rémlik? – Megrázta a fejét.

- Kellene?  

– Engem öntöttél le kólával az étteremben.

Egy darabig még nézett, aztán kitört belőle a nevetés. Ökölbe szorítottam kezeimet. Legszívesebben nekivágtam volna valamit. Mi van hozzám a legközelebb?  A vásznam. Nem, azt nem adom! Már görnyedezett a nevetéstől.

-    Ha kiröhögted magad, akkor tényleg mehetnél – szabályszerűen csikorogtak a fogaim mondatom közben. Utáltam, ha nevettek rajtam.

-    És még azt mondtad, hogy nem érhet más meglepetés. – Legszívesebben rásegítettem volna a fulladozására. A nyakára fókuszáltam és arra jutottam, kezeim tökéletesen alkalmasak lennének arra, hogy jó erősen megsimogassák a nyakát, mindaddig, míg feje nem vörösödik.

De úgy döntöttem, hogy figyelmen kívül hagyom. Egy idő után már a röhögése is kuncogássá változott, később pedig teljesen eltűnt. Én meg csak festettem és festettem. Egyre dühösebben. Mire észbe kaptam, tényleg a várbörtönt kezdtem el lefesteni. A Lidérc pedig annyira otthonosan és kényelmesen érezte magát, hogy egyszer csak arra lettem figyelmes, amint az ágyamon, az oldalán fekszik könyökölve, így nézve a ténykedésem. Komolyan, szinte éreztem, amint az a kis ér lüktet a fejemen.

-    Muszáj itt lenned?

-    Jelenleg nincs más dolgom. – Rántotta meg a vállát.

-    Én tényleg nem vagyok begurulós típus – kezdtem nyugodt hangon, becsukott szemekkel. – De te már komolyan az agyamra mész! – mondatom végére már felé fordultam és az ecsetemet rászegeztem. De ő jót derült rajtam.

-    Tudod, ez a történet beillene regénynek vagy legalább egy kis novellának.

-    Miért? Tudsz írni? – kérdeztem gúnyosan.

Letaglózva meredt rám.  Aztán, mint aki megvilágosult, felült az ágyamon.

-    Most jutott eszembe valami.

-    Nahát, csodák is történnek – forgattam meg a szemeimet, de nem törődött a csipkelődésemmel.

-    Te nem úgy viselkedsz velem, ahogy mások szoktak. – Érthetetlen tekintetemet látva, folytatta. – Úgy értem, nem ismertél fel engem! – mutogatott magára.

-    Miért? Kellene?

-    Még szép! – Szó szerint felkiáltott. – Nem ismered az „Élő csontok gyilkosa” című könyvet?

-    Ez most csak vicc, ugye? Ki adna ilyen hülye címet egy könyvnek?! – sötét tekintettel nézet rám.

-    Én írtam! – felelte vészjóslóan. Most rajtam volt a döbbenet sora.

-    És csak ilyen címre futotta?

-    Nagyon is jó könyv! Igazi horror! Eladási rekordot döntött!

-    Hiába próbálod bizonygatni, nem ismerem – ingattam a fejem. – mint ahogy téged se.

-    Ez hihetetlen! – hőkölt hátra. - Akkor azt se tudod, hogy hívnak? – Csak a fejem ingattam. – És nem is érdekel? – kérdezte még döbbentebben. Ismét ugyanazt a választ kapta tőlem. – James vagyok – sziszegte.

-    Örvendek – válaszoltam kedvesen.

Ennyi kellett neki. Dühösen felpattant az ágyamról, majd kibaktatott a szobámból. Még az ajtómat is becsapta. Ha tudtam volna, hogy ennyi elég ahhoz, hogy lelépjen, már hamarabb felhoztam volna az írásos témát.

Aznap már nem láttam Jamest, de még csak a szobája ajtaja se volt nyitva. Ami még furcsább, hogy senkit nem találtam a házban. Szokatlanul nagy volt a csend. Még nem járt későre, öt óra körül járhatott az idő, tehát odakint még bőven világos is volt, akkor csak nem mehetett el mindenki aludni. Amikor már arra a következtetésre jutottam, hogy egy szó nélkül itt hagytak, anya jött fel a lépcsőn.

-    Á, pont téged kerestelek! – szólalt meg. – Gyere, segíts nekem egy kicsit.

-    Miért?

-    Miért kell mindig mindenre rákérdezned? Csak gyere!

Ellenkezést nem tűrően indult meg a földszint felé. Én meg jó kislány módjára követtem őt.  A konyhába érve felvette a kötényt. Rosszat sejtettem.

-    Mit akarsz csinálni? – Kérdésem közben a tekintetemet végig futattam a temérdek hozzávalón, ami az asztalon volt. Zöldségektől kezdve, húsféléken át, minden megtalálható volt. Mennyibe került ez?

-    Valami finom vacsorát – felelte jókedvűen. – Most fogunk együtt enni először úgy, mint egy család. – Elhúztam a szám.

-    Nem gondolod, hogy túl gyors ez?

-    Micsoda? – fordult felém meglepetten.

-    Családnak hívod, de még csak nem is vagytok házasok – feleltem, miközben a zöldségeket piszkáltam. Utáltam a konyhában lenni. Nagyon béna voltam.

-    Ami késik, nem múlik – felelte somolyogva.

Felhúztam az egyik szemöldököm, miközben anyára sandítottam. Tehát tényleg komolyan gondolják. Remek. Ezek szerint tényleg megkapom mostohatesónak Lidércet. Lidérc. Most esett csak le. Mióta belépett a házba így hívom.

-    Igaz is. Te tudtál Dominic fiáról? – Gondolataim máris kicsúsztak a számon.

-    Egyszer mesélt nekem róla, de nem gyakran emlegette – tűnődött el. – Engem is hidegvízként ért, hogy megjelent.

-    Már találkoztál vele?

-    Igen – bólintott. – Még délután.

-    Amúgy hol van mindenki? – néztem körül, mintha megpillanthatnám a többieket.

-    Elküldtem őket, valami finom fagyiért, hogy addig előkészüljünk.

-    Remek. – Elsápadtam a sok hozzávalón. – Legalább egy másik városba küldted őket?

-    Ugyan! Nem sok ez. Te csak foglalkozz a körettel, a többit bízd rám.

Felesleges lett volna ellenkeznem, anya mindig megvalósítja azt, amit eltervez, legyen az bármilyen lehetetlen dolog.

Míg ő a hússal foglalkozott, én megmostam a zöldségeket és elkezdtem felvágni őket.

Este nyolcra estek be a házba a többiek. Terülj-terülj asztalka várt rájuk.

Hihetetlen, most hogy összedolgoztunk anyával, és ami még érdekesebb, nem is veszekedtünk, hanem jókat beszélgettünk. Ez pedig nagy szó! Talán mégis jót tett anyának a környezetváltozás. Az asztalnál viszont nem az a légkör volt, amire anya számított.

Miután nagy nehezen rávettük Jamest is, hogy egy asztalnál üljön velünk, addigra Dominic kezdett el morogni, de anya miatt nem szólt egy szót se. Most meg ott tartunk, hogy kínos csendben van mindenki, közben pedig a tányérjára tett vacsorát piszkálja.

Nekem nagyon érdekes volt mondjuk a borsószem, ami egyszerűen nem akart a villám zsákmánya lenni. Mindig elgurult.

Egész jól elvoltam, míg valaki meg nem rúgott az asztal alatt. Pillantásom a velem szembe ülőre villant, aki James volt. Tehát, ő volt abban a közelségben, hogy elérje a lábamat. Nem tudtam elhinni, hogy képes volt megrúgni! Tekintetem nem vettem le róla, ő meg csak unottan könyökölt az asztalon és a húst piszkálta. Ekkor újra belerúgtak a lábamba. Most már nem hagyhatom annyiban!  Minden erőmet bevetve rúgtam meg én is őt. Kiesett a villa a kezéből és egyből rám figyelt. Tekintete csak úgy szikrázott.

-    Normális vagy?! – üvöltött rám. Erre persze mindenki felkapta a fejét az asztalnál. – Minek rugdosol?

-    Ne add az ártatlant! Kétszer is belém rúgtál! – mutogattam rá a villámmal.

-    Már hallucinálsz is? – mozgatta meg az arca előtt a kezét.

-    Látod, Drágám? – szólt közbe anya, közben Dominik kézfejére tette kezét. – Máris úgy viselkednek, mint az igazi testvérek.

-    Mi aztán nem! – vágtuk rá egyszerre a Félnótással.  Dühösen meredtünk egymásra, míg meg nem szólalt. Gúnyos mosolya azonban nem jelentett semmi jót.

-    Hány éves is vagy, húgi? – Lefagytam a megszólításra. Annyira kikapcsolt az agyam, hogy simán válaszoltam.

-    Húsz. – Egyszerű válaszomra még szélesebb lett a mosolya. Felkönyökölt az asztalra és közelebb hajolt hozzám.

-    Én huszonhárom – felelte. Azt hittem még hozzáfűz valamit, de e helyett Dominic és anyám felé fordult. – Komolyan azt hittétek, hogy ez működni fog? Az rendben van, hogy ti együtt akartok élni, de ne felejtsétek el, hogy mennyi idősek a gyerekeitek.

-    Ne tegyél semmi meggondolatlant! – Dominic fagyos hangja csak úgy hasított a levegőben. Úgy nézte, mintha belelátott volna fia sötét gondolataiba. Válaszul James gúnyosan elmosolyodott. Anya is érezte, hogy túlságosan is elharapózott már a hangulat, ezért próbálta menteni a menthetőt.

-    Ugyan drágám! Mégis mit csinálna? – legyintgetett. – Még mindenkinek új a helyzet, ezért kell minél több közös programot csinálnunk. Mit szóltok hozzá?

Az egyedüli, aki anyára figyelt, az a kisöcsém volt. Boldogan ujjongott és már sorolta is, hogy hova akar menni. Dominic és James viszont farkasszemet nézett egymással. Király! Anya akart egy békés „második” életet, erre még nagyobb lecsóban találtuk magunkat, mint eddig. Annyi volt csak a különbség, hogy anya most jól kijött a választottjával.

Mivel az én beleszólásom ugyan keveset ért volna, ezért elkezdtem kanalazni a már kihűlt vacsorámat. Az asztal alatt azonban újra belém rúgtak. Dühösen csaptam le a villámat. Mivel James meg se mozdult, ezért összehúzott szemöldökkel néztem körbe az asztalon, és hamar meg is találtam a bűnöst. Anya volt az! Ezek szerint Ő rúgott belém az első két alkalommal is. Én meg Jamest hibáztattam. Jogosan volt dühös rám. Most bocsánatot kellene tőle kérnem?

Anya tátogva próbálta a tudtomra adni, hogy csináljak már valamit. Én ugyancsak tátogva kérdeztem vissza, hogy mégis mit? Kész röhej volt, ahogy a ránk boruló csendben mi tátogva próbáljuk megvitatni, hogy mit csináljunk.

-    Keirának is tetszik az ötlet – szólalt meg hirtelen anya.

-    Mi? Mégis mi? – A többiek érdeklődve figyeltek minket.

-    Hogy elmenjünk egy közös kirándulásra.

-    Már ne haragudj, öhm… - Az eszes! még csak most jön rá, hogy eddig olyan bunkó volt, hogy meg se kérdezte anya nevét?

-    Anne – válaszolta készségesen anya.

-    Szóval, ne haragudj Anne, de szerinted hány évesek vagyunk? Már kinőttünk a családi kirándulásból, nem gondolod?

-    Ugyan! – legyintett anya. – Abból sose lehet kinőni! Igaz kicsim? – nézett rám. Kérdőn néztem rá. – Például Keira a mai napig szereti a Micimackót.

-    Anya! – sikítottam közbe. James gúnyosan mosolyogva nézett rám.

-    Valóban? – vonta fel gonoszan a szemöldökét.

-    Igen! Azt mondja, van pár klasszikus, amiből sose lehet kinőni. Szerintem minden nap megnéz egy részt. Meg, ha megnézed, nagyon sok Micimackós holmija van – csicseregte tovább.

Nem tudtam hogyan takarjam el az arcomat. Ennél jobban be sem égethetett volna. Máskor nem lett volna ilyen ciki, hiszen még én mondom, hogy örök klasszikus, de tartottam James mosolyától. Vajon hogy fogja ezt ellenem felhasználni?

A vacsora után olyan gyorsan eltűntem a szobámban, ahogy csak lehetett és elő sem jöttem reggelig.

Óvatosan szétnéztem az emeleten. Ekkor visszatért a régi énem. Mégis miért csinálom én ezt? Eddig nem zavart, hogy ki mit gondol rólam. Majd pont az ő véleménye fog érdekelni?

Kihúztam magam és becsuktam az ajtómat. Így van. Eddig se érdekelt senki, ezután se fog.

A munkahelyemen zavartalanul folyt a napi rutin. Kiadni az étlapokat, felvenni a rendelést, majd kivinni. Napközben csak könnyebb ételeket, leginkább édességeket kértek. Délben és estefelé volt a nagyobb hajtás.

Már alig volt egy óra a munkaidőm lejártáig, mikor James betoppant a haverjaival. Azonnal elsápadtam.

-    Mi gond? – Jött oda hozzám Lizzy. Üveges tekintettel bámultam az asztala felé.

Ahogy meglátta a „vendégeket” ő is elhúzta a száját, de azért elindult felvenni a rendelést. Az én asztalaimnál már nem ültek, így gondosan letörölgettem őket.

Egyszer csak megkocogtatják a vállamat. Lizzy volt az.

-    Mi az?

-    Azt mondták, hogy csak te veheted fel a rendelésüket.

-    Hogy mi? – Most vajon mit forgathat a fejében?

-    Mit csináljak? – Ilyen kétségbeesett se volt még a hangja.

-    Beszéljék meg a menedzserrel – vontam vállat. – Ha nem tetszik nekik, akkor meg mehetnek.

Lizzy fészkelődött pár másodpercig, csak azután szólalt meg.

-    Tudod, van egy kis bibi – kezdte. – Látod azt a feketehajú srácot, aki pont veled szemben ül? – Az említett felé fordultam. Amint meglátott pimaszul somolyogni kezdett. Egy afféle, „Na most mit lépsz” nézéssel várakozott. – A főnök fia. Nem lehet csak úgy ellent mondani neki. Nehogymár ennyire félni kelljen tőle!

-    Oké. - Lizzy kezébe nyomtam a rongyot, kezéből pedig elvettem a füzeteket.

Biztos léptekkel mentem közelebb az asztalhoz. Megint az a két csaj volt itt, meg a világos barna hajú srác. Négédesen mosolyogva néztem Jamesre.

-    Mit hozhatok, amit más pincérnő nem bír el?

-    Hogy felvágták a nyelvét! – Szólalt meg a rövid vörös hajú csajszi.

-    Fagyit szeretnénk. Vagy van valami mézes finomság is?

-    Minek neked a méz? – kérdezte finnyáskodva a vörös. Bennem pedig körvonalazódni kezdett, hogy mit is akar.

-    Nem hiszem, hogy van külön mézes menünk – válaszoltam rosszat sejtve.

-    Hogy hogy nem vagy benne biztos? Egy Micimackó rajongónak tudnia kellene.

-    Mi? – kezdtek el röhögni. – Csak nem azt akarod mondani, hogy még mindig meséket néz? – kérdezte lesajnálóan a fekete hajú. – Hány éves vagy? – bökött felém a fejével.

-    Nem hiszem, hogy…

-    Húsz – szakított félbe James. Barátja szemöldökét felhúzva sandított rá. – Azaz, húsz biztos van már – korrigálta szavait.

-    Szegénykém. – Az ébenhajú csaj oldalra biccentette a fejét sajnálóan, míg a vörös pukkadozott a röhögéstől. – Már biztos mennél haza mesét nézni, nem?

-    Most miért kell ilyen gyerekesnek lennetek? – vágott közbe a másik srác is. – Nem tehet arról, hogy kicsit lemaradt szegény.

-    Rendeltek is valamit? – Már forrt a fejem.

-    Már kiadtuk a rendelést. Ezek szerint a rövidtávú memóriád se az igazi.

Visszafelé csak egy mondat kattogott a fejemben: Kell a munka. Kell a munka!

A pultra mégis dühösen csaptam le a kis füzetet. Teljes leégés!

-    Mi volt? – jött oda Lizzy.

-    Ne mondd, hogy nem hallottad! – néztem rá szikrázó szemekkel. Félénken összehúzta magát, míg leadtam a rendelést, aztán újra megszólalt.

-    Nincs kedved holnap eljönni velem vásárolni? – Gyors témaváltás.

-    Mégis mikor? – kérdeztem fáradtan. Nem tartozott a kedvenc időtöltéseim közé.

-    Délelőttös vagy, igaz? – Bólintottam. – Akkor találkozzunk háromkor, itt, az étterem előtt.

-    Még meglátom. Most ki kell vinnem a rendelést. – Ekkor a belém bújt kisördög előjött. – Hé, Steve! Nincs még abból a csípős szószból?

-    De van, miért?

-    Ide adnád nekem? Valaki pikánsan szereti a fagyit.

-    Ennek nem lesz jó vége! – suttogta mellettem Lizzy, de nem érdekelt.

Szinte csillogott a szemem, annyira jókedvű voltam, ahogy a négyes asztalához lépdeltem. Szépen, sorban mindenkinek odaadtam a fagyi kelyhét. Jamesnek adtam oda legelőször, s míg a többiekét kiosztottam végig rajta volt a szemem. Ahogy az övé is rajtam.

-    Jó étvágyat!

-    Ne haragudj, amiért nincs nálunk semmi nyalóka, vagy hasonló, hogy megjutalmazzunk – mondta sajnálóan a fekete hajú csaj.

-    Majd legközelebb ide adod. – Nem számított erre a visszaszólásra. Keira – Sötét : 1-0

Sajnos előttem nem kóstolt bele a fagyiba James. Piszok kíváncsi voltam hogyan fog ízleni neki, ezért gyorsan visszasiettem a pulthoz és onnan kukucskáltam, miközben a poharakat törölgettem.

Nem kellett sokat várnom. Amint bekapta az első kanállal, egyből köhögni kezdett. A két csaj meg rögtön a segítségére sietett. Próbálták a hátát ütögetni, de James csak öklendezett és köhögött. Kapkodva nyúlt a poharak után. Megitta az összes vizet, ami az asztalon volt, majd miután egy kicsit lenyugodott, felém fordult. Nem bírtam röhögés nélkül. Jókat kuncogtam, de próbáltam köhögésnek álcázni. James szikrázó szemekkel indult el felém. Látszott, hogy még mindig szarul van kicsit. Lehet, miattam nem fog többet fagyit enni? Hogy fogom túlélni ezt a traumát…?

-    Gyere velem! – ragadta meg a karom, a pulton átnyúlva.

-    Hé! Eressz el! Nem megyek sehova – ráztam a fejem.

-    Márpedig velem jössz!

Kirángatott a pult mögül. Ekkor jött vissza Lizzy is, aki meglepetten figyelte az eseményeket. James erősen szorította a felkaromat, míg kiértünk az épületből. Szétnézett, majd az étterem melletti zsákutcába vezetett, ott pedig a falnak lökött.

                                 Előző fejezet                                                          Következő fejezet