2015. augusztus 17., hétfő

12. fejezet - One in a million


12. fejezet

Velem te ne szórakozz Cupido! 

(2. rész)




Reggel extra korán pattantam ki az ágyból. Eldöntöttem, hogy mostantól jól fogom csinálni! Nem akarom újra átélni az elmúlt napokat. Ehhez pedig mást nem kell tennem, csak a koromnak megfelelően viselkedem.
Az elhatározás meg van, most már csak meg kellene tudnom valósítani… Igen, ez a neheze. Ne, de kit érdekel? Majd csak kivitelezem valahogy!
A ruhásszekrényhez léptem, ahol ideiglenesen volt behajtogatva pár cuccom. A többi sajnos az énekesnél van. Arra még nem találtam megoldást, hogy hogyan hozzam el tőle, de majd lehet, megkérem egy szívességre Kame-kunt.

Izgatottan vettem ki egy combközépig érő fehér szoknyát, amin rózsák voltak, mellé pedig egy egyszerű, fehér ujjatlant választottam. Hajamat szabadon hagytam, csak oldalt tűztem fel kissé, mégse lógjon bele a szemembe. Egyenes tincseim így teljesen a csípőmig értek.
Annyira felvillanyozott az, hogy visszamehetek dolgozni, hogy most még az öltözékemet is maximális figyelemmel választom ki. Lábbelinek a kedvenc fehér szandálomat vettem ki, aminek fából volt a talpa. Tökéletes!

A konyhában szorgoskodtam, már reggel 6 órakor, amikor kilépett Onee-chan a szobájából. Álmosan dörzsölte a szemét, közben nagyot ásított. Haja kócosan meredt szanaszét.
Ahogy a konyhába ért, még kétszer megdörzsölte a szemét, hogy biztosan jól lát-e.

-    Te meg mit csinálsz? – hangja rekedten csengett. Meglátni, hogy még csak most kelt fel.
-    Reggelit neked – feleltem jókedvűen. – Mivel nem vagyok nagy konyhatündér, ezért nézd el nekem, ezt a szerény étket.

Kivettem a kenyérpirítóból a pirítóst, megkentem és egy tányérkára tettem. Közben pedig már a tojás is megfőtt, ezért gyorsan hideg vízbe tettem, hogy minél hamarabb meg tudjuk enni. Különféle zöldségeket is felvágtam pluszba, ráadásul narancslevet is facsartam.

-    Szerényes?- Kérdezett vissza. – Nagyon is jól néz ki! – Megerősítésként még a hasa is korgott.
-    Megnyugtató – nevettem.

Nem is emlékszem, hogy valaha reggeliztünk-e így. Nem, tuti, hogy nem reggeliztünk így, elvégre én sose csináltam reggelit. Eszméletlen jó érzés volt, hogy azt ettük meg, amit én készítettem.

Ezzel a jókedvvel ballagtam a cégig. Jó, nem egészen ballagtam, mert közben buszra is szálltam.
A hatalmas épület előtt viszont meginogtam. Most összegződött bennem, hogy mennyi hülyeséget is csináltam. Idegesen szorongattam a nyakamban lévő, tegnap megkapott, kis kártyámat. Ez volt jelenleg az egyetlen biztos pont, hogy tényleg visszavettek. Elvégre ilyet csak a dolgozók kapnak. Nem hamisítvány ugye? Elkezdtem nézegetni, forgattam az ujjaim között, de semmi erre utaló jelet nem láttam. 


-    Nehogy összecsináld magad! – Összerezzentem. Tekintetemet a felém igyekvő Fujimoto-kun felé fordítottam. Lágyan elmosolyodtam. Mintha az a hatalmas kő, mi eddig a szívemet nyomta, összetört volna.
-    Hogy-hogy ilyen korán?
-    Tudtam, hogy összecsinálod majd magad, ezért itt lézengek már egy fél órája – rántott vállat, mintha ez semmiség lenne. – Vicces volt látni az ijedt arcodat.
-    Fél órája? – Tátott szájjal meredtem rá, de ő csak átkarolta a vállam, és bevezetett az épületbe. 



Mint sejtettem, visszatérésemnek nem igazán örültek. Rosszallóan néztek rám, vagy maguk között susogtak rólam. A légkör is fagypont alatt volt. Mindezek ellenére én próbáltam úgy viselkedni, mintha ezeket nem vettem volna észre. Arcomon ott volt az álcaként szolgáló mosolyom, de míg a munkában mozdulataim magabiztosak voltak, én annál bizonytalanabb.

Szerencsére Naoki mindig körülöttem volt, vagy ha megbeszélésre kellett mennie az új lemezével kapcsolatban, akkor is, kiskutya módjára követtem őt.
Hálás voltam neki, hogy kiállt mellettem, és bár az okát nem igazán értettem, mindent elkövettem annak érdekében, hogy visszafizessem neki a tartozásomat, amiért elérte, hogy visszavegyenek.

Most pedig egy nagy adag papírkupaccal egyensúlyozok. Furusawa-sensei mindent elkövet, hogy ne érezzem jól magam, ezért a legkisebb vagy legrosszabb munkákat is velem végezteti el. Általában hatalmas papírkupacokkal ugráltat, egyik emeletről a másikra. Ezeket az aktákat most a raktárba kell eljuttatnom. Az első emeletről az alagsorba kellene eljutnom, de félek, hogy már a lépcsőn megbotlok. Ráadásul, akik elhaladnak mellettem, nem a segítőkészségükről híresek.

Már egyszer jobbra kanyarodtam, szóval valahol itt kell lennie a lépcsőnek is. Igyekeztem a papírlapok mellett kilesni, de elvesztettem az egyensúlyom, és oldalra kezdtem dőlni. Nem ezt a vacak szandált kellett volna felvennem!

-    Óvatosan kislány! – kapott egy idegen a karom után, így csak a papírlapok kötöttek ki a földön, én viszont épen megúsztam. Nagy szemekkel pislogtam Kame-ra.
-    Köszönöm, Kamenashi-kun! – hálálkodtam.
-    Keiko-chan! – nőttek kétszeresükre szemei. – Hát te?
-    Meglepetés! – Tártam szét karjaimat, ahogy elengedett az énekes.
-    Nem is mondtad, hogy visszajössz! – vádlón nézett rám.
-    Tudod, ez egy elég hosszú történet…
-    Van egy fél órám, igyekezz belesűríteni – mondta, miközben az órájára nézett. Leguggoltam a földre, hogy összeszedjem a szétszóródott lapokat.
-    Ezeket elsőnek el kell vinnem a raktárba. Szóval, most nem tudok neked mesélni.
-    Segítek, közben pedig mindent elmondhatsz.

Megadóan sóhajtottam. Kamenashi addig úgy se hagy békén, amíg be nem vallok mindent. Közös erővel mindet összegyűjtöttük, az út hátralévő részében pedig elmeséltem a tegnapi találkozásomat Naoki-kunnal. Kame arca hol meglepett volt, hol pedig elképedt. De azért örömmel vette, hogy visszajöttem.

-    YamaPi már tud erről? – kérdezte hirtelen.
-    Nem! – válaszoltam rögtön, kissé félve. – Miért kellene tudnia?
-    Nem gondolod, hogy magyarázattal tartozol neki? – Nem nézett rám. Maga előtt bámult valamit a folyosón. Nem szerettem, amikor ilyen komor volt.
-    Szerintem örül, hogy eltűntem az életéből. – Tartottam ki az igazam mellett. – Jut eszembe! – fordultam kissé felé – Megkérhetnélek egy apró szívességre? – Felvont szemöldökkel nézett rám. – Néhány holmim nála maradt – direkt nem ejtettem ki a nevét-, megtennéd, hogy elhozod?
-    Keiko-chan…
-    Tudom, nem akarsz cipekedni… - sóhajtottam lemondóan.
-    Nem erről van szó – rázta meg a fejét. – De én még mindig azon a véleményen vagyok, hogy találkoznotok kéne.- Még csak az hiányzik! Azt a "beszélgetést" valamelyikünk tuti nem élné túl..
-    Mostanában nem sokszor segítesz – morogtam. Holott tudtam, ő segít nekem a legtöbbet.

Elnevette magát, majd megjegyezte, hogy én sose fogok megváltozni. Szemforgatással adtam tudtára, mennyire unom ezt a témát. Szerencsémre elértük a raktárt. Az öreg faajtó nyikorogva nyílt ki előttünk, felszabadítva a világ összes porát. Én nem értem, itt sose takarítanak?

Bánatomra, nem sokáig élvezhettem barátom társaságát. Bár, ha jobban belegondolok, most nem is bántam annyira. Csak YamaPi-ról tudott beszélni. Nem voltam így se eléggé ideges, ő még tett rá egy lapáttal.
Tudtam, ha visszajövök dolgozni, az annak a kockázatával jár, hogy összefutok az énekessel, de arra nem gondoltam, hogy elkerülését ennyire betegesen fogom kivitelezni. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, vagy befordultam egy másik folyosóra, gondosan szétnéztem, hogy ott van-e valahol. Ez már szánalmas!

-    És akkor jöttem rá, hogy úgy nem fog működni. Képzelheted! Az egész kollekciót át kellett cserélnem…

Felkaptam a fejem a panaszáradatra. Hina és Hiroki közeledtek a stylist szobába, ahol én a szánalmas életemről siránkoztam.
Hiroki összevont szemöldökkel koncentrált Hina mondanivalójára, de ahogy beléptek az ajtón, azonnal a lányban maradtak a szavak. Döbbenten néztek rám. Fészkelődtem még egy kicsit, majd torokköszörüléssel én szólaltam meg először.

-    Sziasztok! – Kezemmel intettem is feléjük. Úgy lefagytak, hogy egy hang se jött ki a torkokon.
-    Te… mit keresel itt? – Hina megmentette a némákat.
-     Visszajöttem dolgozni – A bamba vigyorgás sose volt az erősségem, így inkább hagytam a fenébe. Ugyanolyan fapofával néztem Hinára, mint ő rám.
-    Minek? – A torkomon akadt a szó. Miért lett ilyen flegma?
-    Hogy sikerült visszajönnöd? – Hiroki semleges hangon szólalt meg, majd mellém sétált, hogy leüljön egy székre. Nem csalódtam benne.
-    Fujimoto-kunnak köszönhető.
-    Sikerült még mást is az ujjaid köré csavarnod? – Hina nem jött beljebb, helyette az ajtófélfának támaszkodott a vállával. Karjait keresztbe fonta a mellkasa előtt. Lenézően vizslatott.
-    Senkit nem csavartam az ujjaim köré!
-    Na ja…
-    Hina, fejezd be! – morogta Hiroki. Hálásan néztem rá.
-    Persze, nekem tartanom kell magam, ő meg bármit csinálhat? – szinte hisztérikusan ordította a szobába.
-    Miért dobálózol felesleges vádakkal, amikor semmi valóságost nem tudsz?
-    Már te is? – felelte elképedve – Téged is magába bolondított? – A fiú nem felelt. – Ezt nem hiszem el! – felelte elhűlve, majd sarkon fordult, és ott hagyott minket.
-    Sajnálom! – feleltem bűnbánó hangon. Hiroki pár pillanatig csak figyelte az arcomat, aztán kedvesen elmosolyodott.
-    Mit szólnál, ha elmennénk ebédelni? – bátortalanul elmosolyodtam.
-    Az jó lenne!- vidultam fel.

Ugyanabba a kis büfébe mentünk le, mint az első nap is. Pár méternyire volt csak a kiadó épületétől, ezért ide járt szinte mindenki a személyzet közül.
Hiroki intett, hogy foglaljak el egy asztalt, ő pedig majd rendel nekem is. Örömmel bólintottam.

Egy kis asztalkát választottam az ablaknál. Az üzlet mellett volt egy nagyobb cseresznyefa, aminek az árnyéka pont erre a helyre esett, ezért kellemes hangulatot biztosított.
Tenyerembe támasztottam az államat, így nézve ki az ablakon. Eszembe jutottak az első napok a cégnél. Olyan furcsa volt most minderre visszagondolni. Eszembe jutott, Hina hogy támadt le, amint beléptem az épületbe, a hajnali takarítása, és az is, amikor kibeszélt a többiekkel. Keserűen dobbant meg a szívem. Hirokival való nézeteltéréseink is élénken éltek még bennem, ahogy az a pár pillanat is, mikor egész jól kijöttünk. Na, persze, ott volt Fujimoto is, akivel a végére egészen összebarátkoztunk. Pedig az elején kidobta azt a finom szendvicsemet! Erre az emlékre grimaszolva megcsóváltam a fejem. De elnézem neki, amiért segített visszajutni a céghez. Ezek után akaratlanul is eszembe jutott YamaPi és a mi furcsa kapcsolatunk.
Lehet tényleg nem ártana tisztázni a dolgokat? Talán hallgatnom kellene Kame-kunra és találkozni vele…

-    Te meg min merengsz? – A kérdés visszarántott gondolataimból. Hiroki velem szemben foglalt helyet.
-    Csak néhány régi dolgon. – Letett elém egy nagy tálat. Pislogva néztem a gőzölgő ételt.
-    Ismerős? – Nem néztem rá, de tisztán éreztem, hogy mosolyog.
-    Udon – Megilletődve pillantottam fel rá. Csak bazsalygott.
-    Első nap már ilyenkor két pofára tömted magadba.

El is vettem a pálcikákat, s jó szokásomhoz híven, csak azután kezdtem el enni, hogy a pálcákat az asztalhoz kocogtattam a kényelmes fogás miatt.

-    Ne fogd vissza magad! – nevetett fel Hiroki. Szinte szálanként tettem a számba, most olyan lassan ettem. – Hogy is mondtad első nap? – tűnődött el, de látszott rajta, hogy tudja a választ. – Ha egészségesek akarunk lenni, ahhoz jóízűen kell enni. – Szürcsölve nyeltem le a tésztát.
-    Honnan emlékszel ennyi mindenre? – kérdőn nézett rám. – Az udon, a szavaim…
-    Mit tehetnék? – sóhajtott fel színpadiasan. - Jó memóriával vagyok megáldva.

Mindketten megmosolyogtunk önmaga játékos fényezését. Ezek után az ételre koncentráltunk. Már majdnem megettük, mikor megállt a pálca a kezemben. Csak bámultam azt a kis lét, ami a tányérom alján volt. Hiroki az utolsókat kortyolta.

-    Köszönöm! – szólaltam meg végül.
-    Nincs mit. Legközelebb majd te fizetsz. – Megráztam a fejem.
-    Egyedül te nem fogadtál ellenségesen. – Hiroki játékos tekintete, most megkomolyodott.
-    Őszinte leszek. – Egyenesen a szemembe nézett. – Én sem örülök neki, az előző munkamorálod miatt – itt megbánóan hajtottam le a fejem –, de bízom benne, hogy most jobban csinálod majd. Elvégre az ember ugyanazt a hibát igyekszik elkerülni. Az már más kérdés, hogy összejön-e neki, vagy sem. – Összegeztem a hallottakat.
-    Most jól fogom csinálni, Hiroki- kun! – elszántan néztem a szemébe, mire bátorítóan elmosolyodott.
-    Remélem is!
-    De, azért nem voltam olyan rossz nem? – kérdeztem eltűnődve, de arcát meglátva, legszívesebben visszaszívtam volna.
-    Igazad van! – bólogatott. – Inkább olyan voltál, mint egy igazi isten csapása.
-    Hiroki-kun! – nyögtem fel. Ennyire rossz nem lehetett a helyzet.
-    Jó-jó! – csitított, kezeit is felemelte amolyan feladom pozícióba – Fogalmazzunk úgy, hogy inkább hasonlítottál valami tornádóra, pluszban még feleseltél is. – Kész, végem van! Megvakarta a tarkóját, mintha nem tudja, hogy elmondja-e, amit szeretne. Végül csak kibökte.  – Ma az egyik kollégánknak születésnapja van – kezdte. – Nem tudom, hogy te…
-    Ne aggódj! – szakítottam félbe. Nem akartam több tényt hallani. Így is tisztában vagyok velük. – Majd vigyázok! – Hiroki bocsánatkérően nézett vissza rám. Nevetve legyintettem le.

Ebédnél hiába nyugtattam meg Hirokit, hogy nem érdekel az a vacak buli, belül mégis nyugtalan voltam. A fenébe, én is ott akartam lenni! Kedvetlenül könyököltem az asztalkámnál. Naokinak is dolga volt, a többiek meg azt mondták, inkább ne nyúljak semmihez. Pedig mondtam nekik, hogy megváltozom, reggel még a kedvenc kávéjukat is elhoztam. Azóta is ott van mindegyiknek az asztalán, pontosan ott, ahova letettem őket.
Hogy mégse teljen olyan unalmasan a délutánom, elmentem az automatához. Vettem egy forró csokit, amivel meg is égettem az ujjaimat, és visszaballagtam a helyemre. A kavargatásom közben jött be Furusawa-sensei.

-    Ezeket a lemezeket vidd el a 7-es recording terembe. – dobta le elém az említett tárgyakat.
-    Akkor is bemehetek, ha felvétel van? – kérdeztem ártatlanul pislogva. Nem hatotta meg. Nem szólt hozzám kedvesebben.
-    Halkan benyit, elmondja, miért van ott, leteszi a lemezeket és jön ki. Nagy dolog ez? – megráztam a fejem. – Akkor hajrá, mert sietős!

Zsebre vágott kezekkel sétált ki. Összeszedtem a csomagokat, hogy elinduljak az említett helyre. Igazából örülnöm kellene, amiért ilyen munkákat is bíznak rám, nem igaz? Á, mit áltatom magam! – sóhajtottam csalódottan. - Mindenki azt várja, hogy leteljen az a vacak három hónap és eltűnjek innen.
Toporogtam pár percet a terem előtt, hallgatóztam, hogy bent van-e valaki. Aztán csak benyitottam.
Ahogy sejthető volt, pont egy dalt vettek fel. Halkan, lábujjhegyen lépkedtem a vezérlőpultnál ülő illetékes felé.

-    Kicsit több érzelmet is belevihetnél! – szidta meg az énekest. Nem akartam tovább rontani a levegőt, csak oda akartam adni ezeket, de rám továbbra se figyeltek. – Mostanában nem vagy önmagad, YamaPi! Szedd már össze magad! Vagy halasszuk el a lemezed megjelenését?


A név hallatára megfagytam. Akadozó mozdulatokkal fordultam az üveg felé, ahol láthatom Őt.
A tarkóját vakargatta, nem igazán tudott mit mondani, és a dalszövegnek szentelte a figyelmét. Aztán felnézett. Szólásra nyitotta a száját, de akkor észrevett engem.
Hirtelen melegem lett és egy csapat moly kelt életre a hasamban. Igen, ez tuti nem pillangó, mert azok nem verdesnek ilyen őrültek módjára.
Tekintetéből alig tudtam valami értelmeset kivenni. Láttam benne dühöt, döbbenetet, megkönnyebbülést, meg valami furcsa csillogást mellé.
Legszívesebben még némán néztem volna, de nem hagytak.

-    Maga meg mit keres itt? Mit hozott? – nézett rám a kis köpcös alak. Jé, észrevette, hogy itt vagyok…
-    Furusawa-sensei küldte a lemezeket. – Nyomtam az arcába. Minél hamarabb eltűnök innen, annál jobb. Nehézkesen csak elvette. Megláttam, hogy a borítón maradtak az ujjlenyomataim. Ekkor éreztem meg, hogy izzad a tenyerem. Király! – Most pedig nem is zavarok tovább – kissé meghajoltam, és anélkül, hogy az énekes felé néztem volna, kisiettem az ajtón.

Mélyeket lélegeztem, ahogy a folyosón az ajtónak dőltem. Kis idő múlva sikerült lenyugtatnom magam. Ezek után mindig meg kell bizonyosodnom, hogy ki van az ajtók mögött.
Kame-kunt pedig meg kell keresnem. Én képtelen vagyok YamaPi-val egy légtérben lenni! Nem igazán értettem az okát, de kirázott a hideg, már attól is, ha csak eszembe jutott. Igaz, ez nem az a rossz borzongás volt. Mi van velem?

Még párszor ugráltatott Sensei, aztán pedig engedelmesen hazaküldött. Milyen rendes!
A stylist teremnél jártam, amikor hangokat hallottam kiszűrődni a teremből. Biztos készülődnek már. Hülyék lennének a cégen belül tartani a szülinapot, ezért nem is filóztam sokat, lenyomtam a kilincset.  Nos, kicsit túlbecsültem őket.

Mind a nyolc, itt dolgozó stylist bent volt a szobában. Végigjárattam mindenkin a tekintetem. Nem sokukkal beszéltem, egyedül azt a szőke csajt ismertem, Hinát, és azt a Misa-sant. Hiroki viszont hiányzott. Mi ez? Valami csajos buli?

-    Te nem vagy hivatalos, a buliba! – vinnyogta Hina. Remek, ráadásul Misa szülinapja van. Felvettem ugyanazt a stílust, amit ő képviselt.
-    Ne aggódj – mosolyodtam el négédesen -, most nem akarom megtépni.
-    Nem tudom, miről beszélsz – adta a hülyét. – Nekem úgy rémlik, hogy te sírtál, hogy hagyja abba. – Eltátottam a számat. Mi ez a nyalizás?
-    Ugyan lányok! – vált nyálassá Misa. – Ne rontsátok el a szülinapomat! Minden köszöntésnek örülök – nézett rám jelentőségteljesen. Összeszorított fogakkal nyögtem ki.
-    Boldog szülinapot! – Miért nem találtak ki még egy olyan köszöntést, amit a számunkra nem kellemes embereknek mondunk?
-    Ó! – tette a szívére a kezét. Ezt a megjátszást! – Köszönöm!
-    Misa-san… - kezdtek volna bele, de kezét felemelve csendre intette.
-    Kérsz tortát? – Kérdése közben én már összeszedtem a holmimat és a táskámat is a vállamra akasztottam.
-    Köszi, de nem rajongok érte – próbáltam kedvesen hárítani. Felállt és ragadozó léptekkel jött felém.
-    Na, ne legyél ilyen! – Állt meg közvetlen előttem.

Ahogy szólásra nyitottam a számat, úgy landolt a képemben a torta. A többiekből kitört a nevetés, amit nem is próbáltak leplezni.

-    Hoppá! – adta a szentet.

Megpróbáltam a szememből kiszedni a darabokat, hogy valamit lássak, na meg a szám elől is igyekeztem elvinni. Ahogy megéreztem az ízét, rosszul lettem. Citromos torta. Utálom a citromot!
Amint sikeresen eltakarítottam annyit az arcomból, hogy ki tudjam nyitni a szemem és meg tudjak szólalni, rá néztem.
Összeszedtem minden erőmet, belenyúltam az arcomon lévő habba, majd a számba vettem. Kikerekedett szemekkel néztek rám. Misának az egyik szemöldöke még a magasba is szaladt.

-    Hmm, finom! – Finom a fenéket! mindjárt elhányom magam, de ezt nekik nem szabad észrevenniük. – Kár, hogy ti nem kóstolhattátok meg. - Sikerült még egy mosolyt is kicsalnom magamból. – További jó szórakozást!

Hátraarcot vágtam, és a döbbent sereget a hátam mögött hagytam. Ahogy bezárult az ajtó, azonnal eleredtek a könnyeim. Ennyire még sose aláztak meg!
A táskámban valami papír zsebkendő után kutakodtam, de csak egy ujjatlan felső volt nálam, amire nem emlékeztem, hogy miért is volt benne. Lehet ide is pakoltam holmit, amikor eljöttem az énekestől? A mai napnak már úgyis mindegy. Összehajtogattam és rendesen megtöröltem a szememet, közben gyors léptekkel igyekeztem a kijárat felé. A hajam is tiszta torta!

Már nem a citromos habtól nem láttam, hanem a könnyeimtől. Ahogy befordultam, a másik folyosórészre, néma zokogásom közben nekimentem egy elém kerülő embernek. Nem néztem rá, csak elrebegtem egy bocsánatkérést, és már mellőztem is volna, ha az idegen nem fogja meg a karomat.
Állam alá nyúlt, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.
Ha eddig nem éreztem elég megalázónak a helyzetet, akkor most biztos lehettem benne. Magamban azért rebegtem el egy imát, hogy megnyíljon alattam a föld.

-    Mi történt veled? – Olyan rég hallottam már a hangját, hogy szabályszerűen megremegtem tőle.
-    Semmi – motyogtam.
-    Persze, azért vagy tiszta torta. Vagy nem tudtad, hogy ezt megenni kell, nem magadra kenni? – Nem igazán volt gúnyos él a hangjában. Inkább tűnt félresikeredett próbálkozásnak, azért, hogy megmosolyogtasson.
-    Buliban voltam – próbáltam vicces hangot megütni. – Túl jól sikerült, nem?

Nem válaszolt rá. Helyette kivette a kezemből az ideiglenesen törlőrongynak kinevezett felsőt és ő kezdte törölgetni az arcomat, miközben jobbjával még mindig a bal felkaromat fogta.
El akartam húzódni, mert érintése valósággal égetett, de ő nem hagyta. Helyette egyre közelebb húzott magához. Amikor már olyan közel voltunk, hogy az orrom már csak az ő illatával volt tele, feladtam a próbálkozásomat. Még a levegőt is visszatartottam.Már nem a torta és a könnyek miatt vöröslött a fejem, hanem a közelsége miatt.

-    Csukd be a szemed – felelte halkan. Értetlenül néztem rá.
-    A szemem már megtöröltem, sőt, már nagyon is tiszta vagyok! – bizonygattam hevesen.
-    Kérlek, csukd be a szemed. - Ismételte el.

Megadóan felsóhajtottam, hogy minél hamarabb szabaduljak, elvégre csak a cégnél voltunk.
Vártam a pamut anyagot, de helyette az énekes puha ajkai értek hozzám. Azonnal kipattantak a szemeim. Teljesen lefagytam.  Gyengéden ízlelgette ajkaimat, amitől újra életre keltek azok a fránya szárnyas ízeltlábúak a hasamban. Legszívesebben rovarirtót fújtam volna rájuk! De mit agyalok én itt?
Próbáltam megszakítani a csókot, ezért az énekes mellkasára tettem a kezem, azzal a szándékkal, hogy eltolom magamtól, de csak olajat öntöttem a tűzre. Ugyanis pólója alatt megéreztem zakatoló szívét, ami ugyanolyan őrült ritmust diktált, akár csak az enyém.
Nem engedte, hogy elhúzódjak, helyette az eddig karomat bilincsben tartó jobbját a derekamra csúsztatta, a balt pedig, a nyakamon végigsimítva, a tarkómra szorította.
Annyira szakította csak meg a csókot, hogy elsuttogjon pár szót.Az orrunk még így is összeért.

-    Most is megfutamodnál úgy, mint az után az este után? – forró lehelete keveredett az enyémmel, de nem hagyott időt, hogy válaszoljak.

Újra ajkaimra hajolt, és úgy csókolt, mintha most ezen múlna az élete. Szívem, ha ez lehetséges, még gyorsabb iramra váltott. Annyi kérdésem lett volna, de egyiket se tehettem fel. Egyrészt azért, mert nem engedte, másrészt meg azért, mert csókjával elfeledtette. Eddig tartottam ki én is.
Szomjazóként kaptam ajkai után. Jelenleg nem érdekelt, hogy a cégnél vagyunk, nem érdekelt, hogy bárki megláthat minket. Átadtam magam a pillanatnak, holott tudtam, hogy ezek után megint nem leszek képes a szemébe nézni.






                                     Előző fejezet                                            Következő fejezet




2 megjegyzés:

  1. Ó te jóságos szent anya! Ez valami eszméletlen rész volt! Imádoom *.* Remélem hamar hozod a következőt! <33

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy sikerült ezt a hatást elérni :D
      Következő rész ugyanígy hétfőn vagy kedden várható :)
      Köszönöm, hogy írtál! :)

      Törlés